Valaki jár a fák hegyén

A kilencvenes évek, a rendszerváltozás évtizede sok szempontból új helyzetet teremtett az irodalomban. Nem volt szükség arra, hogy a költők, írók rejtjeles üzenetekben juttassák el az emberi méltóság lélekbátorító szavait. „A közteherviselésnek a nagyon nehéz súlya leesik az irodalom válláról, s most meg lehet mutatni, hogy érdekessé tud-e válni, tud-e valami érdekeset mondani, megállja-e a helyét. Miről szólt eddig az irodalom? A születésről, az életről, a halálról, az örömről, a bánatról, a szerelemről, a tájról. És pluszban, nálunk, szólt a nemzetiségi sorsról is. Most ezt az utóbbit kiiktatjuk, s hadd lássuk, tud-e valami érdemlegeset mondani a többiről?"[8] Az 1997-es Valaki jár a fák hegyén című „egyberostált" versek arra engedett következtetni, hogy költészetének alakulása fő vonulatában lezárult, a szigorúan egykötetes életművé szerkesztett könyvvel mintha az alkotó a maga számára is befejezettnek tekintette volna a versírást. Az „egyberostált" kötetben mindössze tizenhét (inkább alkalmi, kisebb) költemény datálódik a kilencvenes évekre – viszont itt jelenik meg az életmű egyik csúcsteljesítményének tekinthető, az 1994-es címadó létfilozófiai, transzcendens összegzése is. A Valaki jár a fák hegyén a költő istenkeresésének, a népi vallásosságnak és a tudományos világkép összhangzó megbékélése. Kányádi Sándor költészetében a hatvanas évek közepéig nyomát sem leljük annak a népi protestantizmusnak, mely meghatározta gyermekkorát, azonban a hatvanas évek közepétől hangsúlyosan megjelennek verseiben a bibliás-zsoltáros utalások, megidézések, mint a Hipotézis (1964); a Tűnődve áll a férfi (1964), a Húsvéti Bárány (1965), a Ne szólj (1965), A XC. zsoltár (1965), illetve az 1967-es, Isten sírján című versekben. A dilemma nem egyszerűen Isten létének vagy nemlétének az ismeretelméleti kérdése, mélyebb értelme, hogy az istenhit megteremtette a maga intézményrendszerét, a kereszténység pedig az európai kultúrát, majd a reformáció az anyanyelvet; közösséget és a lélek békéjét adta, s ez a bizonyosság a 20. század második felében történelmileg is és az egyes emberben is tragikusan megrendült. Kányádi Sándor verseiben visszahozza és megerősíti a közösséget éltető szimbólumokat (biblikusság, megváltó kép), és végül az éltető, erőt adó szimbólumokhoz mintegy visszahozza Istent is. A világ rendjét a Valaki ügyeli, „gyújtja s oltja" a csillagokat, teremti és befejezi az emberéletet, s érdemek szerint – nagyon finoman, a versben alig észlelhetően – ítél is: az érdemesek lelkét új csillagban továbbélteti, a méltatlanokét „sötétlő maggá" összenyomja, megsemmisíti, azaz helyreállítja a világrendet. Az ég és a föld, a fönt és lent, a mikrovilág és a makrovilág harmonikus, egymásra felel. A népi babona zökkenőmentesen belesimul a keresztény teologikus és a természettudományos világképbe, értelmezik és kölcsönösen megerősítik egymás igazságát. A költő a Valaki jár a fák hegyén versében is, miként A folyók köztben, , a természetbe vonul. Ádámként, egyfajta Ember előtti világban, teremtés előtti csöndben, panteisztikus szakrális térben megnyugodva veszi tudomásul, hogy „valaki jár a fák hegyén", azaz világunk oltalom alatt áll. (Pécsi Györgyi – Kányádi Sándor költészete, munkássága)

Mutass kevesebbet