Vándor és idegen

Márai Sándorral már csak halála után kezdhet megismerkedni a fiatalabb nemzedék. Közel negyven évig a nevét sem volt szabad leírni Magyarországon, pedig akik még olvashatták műveit, tudták, hogy a modern magyar irodalom legnagyobbjai közt van a helye. Mivel nem ismerte a megalkuvást, az öncenzúra megszégyenítő korlátait, a háború után, a kommunista önkényuralom kezdetén feleségével, Lolával és fogadott fiával, Jánossal az emigrációt választotta. Svájcba, majd Itáliába, később az Egyesült Államokba költöztek, de onnan is gyakran tértek vissza európai levegőt szívni. Noha németül, franciául, angolul, olaszul kitűnően értett, mégis élete végéig hű maradt a magyar nyelvhez. „Hálás vagyok a sorsnak - jegyezte fel Naplójában -, hogy anyanyelvem a gyönyörű magyar, az egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életben. És hallgatni is csak magyarul tudok arról, ami számomra becses." Az emigrációban többször is kénytelen volt saját költségén kiadni műveit; csak később akadtak magyar kiadók, akik alig várták, hogy egy-egy Márai-kézirathoz jussanak. Új regényei, Naplói, egymás után jelentek meg, közülük többet más nyelvekre is lefordítottak, s a német televízió színjátékait is bemutatta. Az évtizedek múlása nem törte meg Márai hangját. írásai­ban áttételesen újra élhettük az emigráció, az otthon maradt és a külföldön élő magyarság kínzó problémáit. Miközben regényeiben szerelemről, önfeláldozásról, árulásról, vagy épp Giordano Bruno máglyahaláláról irt, az elbeszélés mögött mindig ott érezhettük azt az erkölcsi imperativust, amely a legnehezebb időkben is erőt adott a számunkra. S tette ezt úgy, hogy közben mégsem moralizált, hisz a mások feletti ítélkezést mindig is elutasította. Fiatalkorunkban a minden elnyomás ellen lázadó, szabad és független gondolkodó mintaképe volt számunkra Márai. A „kassai polgár" arra tanított, hogy a legnagyobb megpróbáltatások közepette se adjuk fel emberi méltóságunkat, s maradjunk hűek az európai humanizmus örökségéhez. E rajongásra azt hiszem, nagy szükségünk volt, és gyakran segített azokban a zűrzavaros és mind vészterhesebb időkben. Emlékszem, a Szegények is­kolája „tankönyvünk" lett, ebből tanultuk, miként lehet humorral elviselni az életet; de más könyveiből is gyakran tanultunk meg egy-egy mondatot, hogy vitáinkban, beszélgetéseinkben a megfelelő pillanatban döntő érvként idézhessük. írásaiból mindig választ remélhettünk lelkiismeretünk nyugtalanító kérdéseire. Ekkoriban álmodni sem mertem volna, hogy a „nagy írót" valaha személyesen is megismerhetem. Apámat, Szőnyi Istvánt, a zebegényi tájak festőjét kísértem ki a Nyugati pályaudvarra, amikor 1946 végén írókkal, művészek­kel együtt Svájcba utazott. Hubay Miklós volt az, aki a magyar művészek kis csoportjának - köztük Illyés Gyulának, Ferenczy Béninek, Cs. Szabó Lászlónak - külföldi meghívást szerzett. Az induló vonat mellett ott állt a magyar kulturális élet színe-java, de én csak Márait néztem megbűvölten. Pedig nem volt túlságosan vonzó jelenség: hideg, mozdulatlan márványarcában egyedül a szemek árulkodtak egy sebzett, érzékeny lélekről. Később Rómában, a hontalanságban találkoztam vele újra 1949-ben, amikor már nem voltam olyan félénk és elfogult, s már meg mertem szólalni a jelenlétében. A nápolyi Posillipo dombon laktak eleinte, majd Salernóba költöztek, de gyakran jöttek Rómába, és ilyenkor az író mindig felhívott minket: „Itt Márai Sándor"! - A mély hang hallatán nagyot dobbant a szívem, mert előre éreztem, hogy nagyszerű délutánunk vagy esténk lesz. A pesti szokást követve, szeretett kávéházban beszélgetni, vagy vacsorára jöttek hozzánk. Mindig ő vitte a szót. Kitűnő, szellemes, bölcs társalgó volt: minden szavát azonnal le lehetett volna jegyezni. Férjemmel, Triznya Mátyás festővel, akinek széles körű történelmi tudása volt, Márai a görög, etruszk vagy római birodalmak bukásának okait kutatta, aggódva az európai kultúra sorsáért, a Spengler-féle „Untergang des Abendlandes" alapján. Mint a naplóiból is kiderül, Márai pesszimista volt. És ebben osztozott a különben mindig jókedvű Matyival. Salernóból, később Amerikából gyakran írt leveleket - ezekből fokozatosan kirajzolódik emigrációjának az a harminc, alig ismert éve, amelynek csapásait (a méltatlan mellőzéssel együtt) mindig büszkén és panasz nélkül viselte. A levelek olvastán róla is elmondható, amit egy kortársával kapcsolatban jegyzett fel a naplójába: „A világot nem akarta meggyőzni, sem megmásítani. Csak megérteni akarta a világot. Nem akart birtokolni. Vándor és idegen akart maradni a földön, mert magánélete és szelleme függetlenségét mindenáron megvédte." Szőnyi Zsuzsa

Mutass kevesebbet