Magyar írók tanúságtétele (1944-45)

Tíz esztendeje - ha nem is nap szerint -, hogy e könyv utolsó szavait leírtam. Már a második vagy a harmadik napon hozzákezdtem a megírásához, amikor a Baross utcai ház, ahol az ostrom alatt családommal bujkáltam, felszabadult, és néhány hét alatt be is fejeztem. Még a pincében, pillogó gyertyafény mellett kezdtem róni a sorokat, azt se tudtam akkor, hogy könyv lesz-e belőle vagy csupán önmagam számára valamiféle számvetés? Se praktikus írói cél, se műfaj, se gondos írói megmunkálás nem érdekelt akkor. Egyszerűen: muszáj volt írni. Úgy éreztem, nem tudnám elkezdeni ezt a másik, az új, a hosszú éveken át várt, vágyott, remélt - s egyszer-egyszer már nem is remélt - életet, ha ami az ostrom rettenetes napjaiban felgyülemlett bennem, el nem mondom. A papírnak csak, önmagamnak vagy másoknak is, mindenkinek? Nem gondolkoztam rajta. Így született meg ez a könyv, a Város az ingoványon. Pontos helyét nem is tudnám a magam írói munkásságában. írtam regényeket, szociográfiát, színdarabot - valamikor, nagyon régen, még verseket is. Ez nem regény, nem riport, nem napló, nem is történelmi dokumentum. Mindegyikből van benne - de ahogy most olvasom, leginkább egy szenvedélyes hangú felszólaláshoz hasonlítanám, valami nagy történelmi perben, amelynek magam is résztvevője voltam. Vádlottként vagy vádlóként? Mint tanú vagy mint bíró? Kicsit ez is és az is: népem írófiaként...

Mutass kevesebbet