Városi Képtár Deák-gyűjtemény, Székesfehérvár

Még nem írták meg a XX. századi magyar magángyűjtemények történetét annak ellenére, hogy a két háború között számos tanulmány, sőt könyv is foglalkozott a témával. Sinkó Katalin a Válogatás magyar magángyűjteményekből című kiállítás (1981) katalógusának bevezetőjében sorra veszi őket a múlt század közepétől egészen a hetvenes évekig. Sajnos az 1945 utáni időszakról csak néhány mondatban emlékezik meg. A magyar magángyűjtés a háború után jelentős időintervallum kiesésével, 1960 körül indult meg újra. A harmincas évek kollekciói, melyek nem kerültek állami tulajdonba, javarészt szétszóródtak. Az ötvenes években a vagyonszerzés egy formájának, az átkos magántulajdon gyarapításának tekintették ezt a tevékenységet, tehát nem nagyon lehetett vele foglalkozni. A személyi kultusz idején talán csak Mihályfi Ernő harmincas években megalapozott gyűjteménye gazdagodott, de az övé is csak azért, mert fontos pozíciót töltött be a művészetpolitikában. A ma is meglévő magángyűjtemények - Dévényi Iván, Kolozsváry Ernő, Rácz István és Deák Dénes - alapjait a 60-as években teremtették meg. E kollekciók a háború előtti elődök, Fruchter Lajos, Hidas László franciás ízlését vitték tovább természetesen úgy,hogy a gyűjtőköröket kiterjesztették a szentendrei művészek, illetve az Európai Iskola tagjainak alkotásaira is, és a végső határt Ország Lili, Deim Pál művei képezték. A valamivel, körülbelül egy szűk évtizeddel később gyűjteni kezdők, így Pogány Zsolt már a hatodik évtized közepén induló, zömmel újkonstruktivista és minimal szemléletű művészek, Bak Imre, Hencze Tamás, Keserű Ilona, Nádler István alkotásait vásárolták, Vörösváry Ákos pedig a korábban szerzett európai iskolás munkák, illetve a Gulácsy-rajzok mellett a 70-es évek elején debütálóknak, Swierkiewicz Róbertnek, Prutkay Péternek a grafikáit, objektjeit, sőt az évtizedükben induló generáció tagjainak, Méhes Lórántnak és Vető Jánosnak a festményeit is gyűjti. A hatvanas években induló magángyűjtés még kevésbé volt tőkeerős, mint a korábbi, de a mecénások jó ízlését és elhívatottságát bizonyítja, hogy azokkal az alkotókkal álltak kapcsolatban (Bálint Endre, Anna Margit, Barcsy Jenő, Bene Géza, Gadányi Jenő), akikre két évtizeddel ezelőtt még idegenkedve tekintett a kulturális irányítás. Ez idő tájt az ország egész területén a piacot a Képcsarnok Vállalat uralta, csakhogy a képcsarnoknak nem éppen a legnívósabb festők dolgoztak, és ma sem azok festenek. Ezen kívül még a minisztérium és a múzeumok - ez utóbbiak elég behatárolt keretből - vásárolhattak kortárs anyagot. Ez a napjainkban már megszűnőben lévő monopolizált-centralizált struktúra lévő monopolizált-centralizált struktúra jól kifejezte a 60-as évek gazdasági ideáljait. A magyar magángyűjtés lehetőségeinek és problémáinak a felvillanása után vessünk egy pillantást a kortárs művészettel foglalkozó múzeumok anyagára is, minthogy ezek alapját is sokszor magángyűjtemények képek, melyek vásárlás, ajándékozás vagy végrendelkezés útján kerültek állami tulajdonba. Minden vérbeli gyűjtő szeretné ugyanis együtt tudni, gyarapodni látni az anyagát. Így vált a Deák-kollekció is nagyvonalú ajándékozási gesztus eredményeként közgyűjteménnyé.

Mutass kevesebbet