Vas István

A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó Vas István költészetének megkülönböztető újdonsáa a költő magatartásnak: a hangnak és a mondanivalónak - az ő kifejezésével - "ómódi modernsége", amely életművét nem tudta elképzelni egy határozottan megrajzolt személyiség, sőt ezen túl bizonyos fokig a személyiségnek s vele együtt a költői-emberi környezetnek a története nélkül. 1932-ben napvilágot látott első kötetétől indokainak, nyilvánvaló és rejtett rugóinak a valóság érdes nyelvén való, becsvágyóan pontos, hétköznapian bátor vállalására azoktól az európai költőktől is bátorítást kapott, akiket - szenvedélyes műfordítóként - ő fedezett fel a magyar irodalmi köztudat számára: mindenekelőtt Apollinaire-től, aztán Eliottól és Kavafisztól. A huszadik századi modern líra e nagy példái megerősítették őt abban, amire kezdettől fogva törekedett: nem formai, hanem lényegi modernségében, amely a lírát a megismerés pótolhatatlan lehetőségének tekinti, s Vas István számára a Kelet-Európa közepén élő költői egzisztencia alapvető sorshelyzeteinek könyörtelen és fájdalmas lírai elemzésével volt egyértelmű - fél évszázadon át. Vas István ezt a kelet-európai történelmet a szocialisztikus ember érzékenységével élte át, a hazához és a magyar költészethez való tartozás eltéphetetlen tudatával. Így valósult meg verseskönyvei folyamatában az a "józan és kemény" és a magyar költészetben egyedülálló "riportregény", amelynek hőse - és elszenvedője - maga a költő: az az ember, aki - mint egyik korai versében írta önmagáról - "nem hátrált meg gyáván a harc elől, mit kínált végzete, de önmagához mindig hű maradván, kicsiny erővel szembeszállt vele, s bár természettől nem volt épp kemény, bús elszántsággal megmaradt helyén". A fiatal költő-pályatárs, Sumonyi Zoltán könyve ennek a lírai regénynek az életrajzi hátterét idézi fel; tanulmánya élet és mű összefüggéseinek megvilágítása sok tekintetben egy nemzedék történetének a teljesebb megértése szempontjából is nélkülözhetetlen dokumentumanyag felhasználásával.

Mutass kevesebbet