Vásárhelyi emlékeim (dedikált)

Szenti Tibornak ez a tizennegyedik megjelent könyve. Nem néprajz, nem helytörténet, sem életrajz, hanem esszéként megfogalmazva mind a három. Az író szubjektív, de hiteles emlékezése az emberöltővel ezelőtti Hódmezővásárhelyre: szeretett tanyavilágára, a Pusztára, Tiszára; szüleire, barátaira, szomszédjaira, parasztokra, kisemberekre és kiválóságokra; gyermek- és ifjúkorának gyakran sanyarú éveire. Foglalkozik a "vásárhelyiséggel, csomorkányizmussal", és szülővárosát megajándékozza egy hozzá írt fohásszal: a "Vásárhelyi Mi Atyánk"-kal. Tömör, irodalmi értékű tanulmányait ma már pótolhatatlan 44 színes fölvétele dokumentálja. Bevezető: A ​Délvilág egyik szerkesztője évekkel ezelőtt arra kért, fogalmazzak rövid történeteket. Ezeket Vásárhelyi emlékeim címmel 2000 szeptemberétől folyamatosan írni kezdtem. Visszaemlékeztem szülővárosomnak, Hódmezővásárhelynek régi hangulataira, városképeire, életem korábbi sanyarú és örömteli eseményeire, az eltávozott különös, illetve értékes emberekre. Utóbbiak – félreértés ne essék – nem barátaim voltak, hiszen például egyszeri találkozás után hogyan nevezhetném a szellemóriást, Németh Lászlót annak. Ők legtöbben mestereim voltak, áhított nagyok, akik után szellemével elérhetetlenül kapaszkodik az ember. Olyan ideálok, akiktől tanulhattam. Ez a kis kötet nosztalgikus memoárirodalom. A múltat szomjazó léleknek egy korty merítése a település apadó, hűs kútjából. A terjedelmet szigorúan megkötötték. Minden írás csak egyetlen oldal lehetett. Igen veszélyes vállalkozás volt, hiszen az ilyen kurtaság már majdnem olyan, akár a bökvers vagy aforizmagyártás; illetve, mintha az ember vicceket akarna papírra vetni. Örkény István egy perces novelláira emlékeztetett a föladat. Amivel ezektől mégis eltért, az elsősorban az én világom sajátos ábrázolása. Szubjektív emlékeket ötvöztem helytörténeti, néprajzi, szociográfiai tényekkel. Szemléletem a hagyománytisztelő, vallási, erkölcsi értékeket kereső polgár világnézete, amelyet napi pártpolitikáktól, szélsőséges ideológiáktól megőriztem. Már a rendszerváltás idején, 1990-ben végleg elszakadtam a politizálástól és általában a politikusoktól. Helyette azokat az embereket állítottam középpontba, akik e dél-alföldi mezővárosban élték napjaik jelentős részét. Ábrázolni igyekeztem a tájat, vásárhelyiségünk hűségen alapuló, de nagyon változatos, összetett arculatát. Visszaemlékezéseimben jót és rosszat egyaránt bemutatok. Nincs olyan település és közösség, amelyik egyoldalúan csak értékeket vagy kudarcokat halmozna föl. A két ellenkező oldal úgy kapcsolódik össze, akár a jin és jang, egymást kiegészítve. Az összefonódásból, arányokból és a tartalmi tényezőkből alakul ki a sajátos, mással legföljebb összehasonlítható, de össze nem téveszthető városarculat. A hagyományos társadalmakban a falu bolondjának is helye volt a közösségben, és azt a maga módján színezte, akár a község orvosa vagy első embere, a polgármester. Városomat nem tudom úgy ostorozni, hogy ne szeressem vagy megvessem. Hibáit látom, de ezekkel együtt tisztelem, mert sokra becsülöm értékeit, hiszen magam is ezekből táplálkozom. Ezért számomra a világ legkedvesebb helye, ahol még a kocsi is másképpen zörög… A vásárhelyiség és a csomorkányizmus különösen érdekelt. Mindkét fogalom a városhoz kötődő sajátságos lelki és közösségi jelenséget tükröz, amelyet előttem már többen megfogalmaztak. Nézeteik felől néhány, ezen a téren jártas szakembert, alkotót, gondolkodót meghallgattam. Valamennyi vélemény értékes, és bővíti a meghatározásokat, amelyekkel nem kelek vitára. Itt a saját nézeteimet írom le azzal, hogy – a város állandó változásával – hozzájáruljak a továbbfejleszthető, újabb gondolatokkal kiegészíthető témakörökhöz. Ezeket befejezni sohasem lehet. A társadalmi élet halad tovább. Az idő évről évre új fejezeteket vés a város történelmébe, amelyek módosítják, továbbviszik a korábban alkotott véleményeket.

Mutass kevesebbet