Vaspólya

Bensőséges pokolbugyra. Ezt találjuk a kórházvilla kapuja mögött, ahonnan tudósításomat küldöm. A belépő az első percben megremeg a látványtól. Majd igen hamar oldódni kezd. Ha nemcsak néz, de lát is: amellyből a magasba jut. Az életszeretetnek , a felkerekedésnek, az emberi természet és akarat lebírhatatlanságának rendkívüli példái vonják a vártnál emeltebb közegbe. Bensőséges. Családom legközelebbi tagjain, néhány legszorosabb barátomon kívül, ők, a pokolbugyrának lakói adták nekem a legnagyobb, legszemélyesebb emberélményt. És a modern korban , idegenek között oly a bajosan használható szeretet szónak új tartalmát is. A környezet végsőkig sajátos, egyedi és hála a tudomány fejlődésének: megismételhetetlen. De a közölnivalója általánosításra öszötnöz, tanúsága messzire ível. Éles, ugyanakkor egymást kiegészítő ellentmondások érvényesülnek ebben is, a tudósítás valamennyi fejezetében is. A legfontosabb ellentmondás pedig... Hőseim a gyermekparalízis két utolsó - az 1957-es, az 1959-es - magyarországi dúlásának legsúlyosabb áldozatai. Nemcsak rokkanttá váltak, légzőszerveik is megbénultak. Gépek adagolják a levegőjüket.Többségük fiatal, ma húsz-huszonnégy éves. Kortársaiktól eltérő a testi állapotuk, az életmódjuk, a neveltetésük. De dolgozni és szórakozni vágyók, reménykedők, szerelmesek, sokszor háborgók és jogaikat követelők. Könyvem elsősorban arról szól, hogy ugyanolyanok.

Mutass kevesebbet