Verőfény

Egy év híján negyedszázad verseit nyújtom át az olvasónak, eltitkolhatatlan szorongással, hiszen a kezdeti dadogás ugyanúgy belevegyül e kötet összefolyó kardalába, mint a véglegesnek szánt férfiének; ez már felelősség is, mivel megmásíthatatlan, korrigálni többé nem lehet. Átlapozva a negyvenedik évem előtt írott verseket, érzem, hogy a szorongást említenem se kellene, magukból a versekből is egyértelműen kiérződik. A látszatra és a mai líra általános képével összevetve derűsnek mondott hang - ahogy a kritika szívósan hangoztatta eddig -, csak én tudom igazán, mennyi panaszt, fájdalmat is takar, sőt, aki odafigyel, maga is megérzi. Erről se én tehetek egyedül. Olyan korban íródott ez a több szólamú versbeszéd, amely kor, ha valaki át tudta érezni megannyi ellentmondását, nem is igen sugallhatott mást. Az örömöt, a derűt vegyesen a félelemmel és a fájdalommal. Úgy látszik, hagytam magamba gyűlni mindkét végletet, vagyis természetemből eredően a való világ és a mindennapi élet izgatott és foglalkoztatott és költőként se bújhattam ki emberi bőrömből. Bevallom, ennek csak örülni tudok, örülni a divatosan fölcsigázott és megkonstruált attitűdök korában, mert ami igaz és hiteles észrevétel e korról verseimben megmarad talán, az enyém, vegyék tehát egy sokat tépelődő ember különvéleményének.

Mutass kevesebbet