Versek (dedikált)

Régóta szeretem és becsülöm Varga Rudit. Ám válogatott verseinek gyűjteményét olvasva röstelkedni vagyok kénytelen. Röstelkedni azért, hogy eddig nem a helyén becsültem és szerettem őt. Mert az ő helye - mostantól ez már szilárd meggyőződésem - korunk legkiválóbb alkotói között van. Ő még „pengeti, pengeti sírván" a lantot. Pedig a lant húrjai manapság jobbára érintetlenek. Csupán „szent fáján" kopognak az ujjak ritmustalanul cs reménytelenül, a saját fájdalmak-örömök zendítésére sem alkalmasan. Meg kell hát becsülnünk azt a költőt, aki valamiféle anakronisztikus konoksággal vallja, hogy az írástudónak igenis van felelőssége - és ennek a felelősségnek a tudatában tollal ösztökéli fogyasztógépekké alázott embertársait, hogy kapaszkodjanak vissza az emberiség fogalomkörébe. Fő problémája most is az, hogy mit tehet a költő, most, „mikor meghátrálni is késő". Tudja, hogy nálunk a költészet még ma is több a versírásnál. Tenni akar, bár elcsüggedve olykor szívesen elfelejtené, mire is született. Ám megfáradtan sem képes lemondani „a rögeszmés igazságkeresésről, a megalázottak és megnyomorítottak iránti feltétlen megértésről" - ahogy Gyimesi László írja róla. Nos. Varga Rudolf válogatott verseit nem csupán kiadni kell, hanem hírelni, széthinteni, egyikét-másikát törvényerőre emelni. Mert fontos ellenmérget tartalmaznak. A dehumanizálódás ellenmérgét. Ebbe az életműbe beletörik „Időbácsi, az idétlen vén huligán protézise. Mégha vasból van, akkor is.

Mutass kevesebbet