Versek egy elnémult klavírra

A sokoldalú és sok műfajú Dobai Péter abban a vonatkozásban is különös alkotója irodalmunknak, hogy képes önálló világokat teremteni, olyan művek sorát alkotja meg, amelyeknek egésze egy magában álló fiktív glóbusz létére enged következtetni (ilyenek például a hajdani Dimitrov, ma Fővám tér vagy az egykori hajós élet egységes egésszé szervesült versei). És miközben a költő saját irodalmi univerzumokat épít föl, aközben folyamatosan érzékelteti, hogy ő maga nem húzódik be a műbe, igenis külön entitás az alkotó és alkotás; az irodalmi mű a teljes és autonóm személyiségnek csupán egyik yilatkozása. Költészetének jellegadó jegyeit még a 80-as évek elején Tarján Tamás úgy foglalta össze, hogy jellemzi őt a céltudatosság, az elszánt hatni akarás, a 'gondolati agresszivitás', a látvány és képiség dominanciája, az erőteljes tárgyiasság, költői nyelvének meghatározója pedig nem a szavak értékrendje, nem a metafora vagy a rím, hanem a nyelv mint jel, az ismeret és logika kifejezője. Ezért érezte néhány kritikus a fiatal Dobai líráját kicsit kívülállóan idegennek, túlságosan objektívnek, 'száraznak'. Nos, Dobai költészete az eltelt két évtized során jellegében, alapvető elemeiben nem változott, ám versvilága kétségtelenül lágyult valamelyest, éspedig úgy is - mint e kötete mutatja -, hogy valaki másnak a bőrébe bújva, valaki költőelődöt imitálva szól a mához. Ezúttal a Simonffy Andrást is egykor elbűvölő Dukai Takách Judit (1795-1836) kései reinkarnációjaként szól. A fiatalon elhunyt, klavírjátékáról is híres költőnő, népszerű románcok, dalok, ódák és elégiák szerzője 21. századi 'másaként' Dobai Péter ezúttal is külön világot teremt, a Dukai Takách-glóbuszt. A mintegy másfél száz, a klasszicizmus és romantika időbeli mezsgyéjén álló 'fentebb stílt' autentikusan idéző költemény a régi költőnő magánéleti, lelki és művészi pályaívét tükrözi sajátos imitáló modorban. Fölidézi a Kazinczy támogatta, Berzsenyi csodálta, a helikoni találkozókon babérokat arató költőnő alakját, és fölidézi a nagy fordulat - férjhez megy, visszavonul, költőként elnémul - után csak magának klavírozó asszony képét -, de mindezt 'saját' versei útján. Vagyis a maga ellentmondásosságban áll a mai olvasó előtt a pannon derűvel, gráciás gesztusokkal verselő Judit, illetve a birtokára visszavonult, idejét hímezgetésnek szentelő, a rossz házasság béklyójában vergődő, erősen befelé forduló, az irodalmi élményekre és sikerekre csupán nosztalgiával emlékező, lassan melankolikussá, mélabússá váló asszony. Ilyen értelemben akár verses regényként is olvasható Dobai Péter nagyszabású műve, a Dukai-líra ezredfordulós 'föltám dása'.

Mutass kevesebbet