Véset

Kovács ​István első két kötetének (Havon forgó ég, 1973; Ördöglakat, 1982) megjelenése óta meglepően sok verset írt. Ezekre a dús élményvilág ösztönözte: egy párizsi és több erdélyi út termékenyítő hatása, első gyermekének születése, és nem utolsó sorban a mindig figyelemmel követett történelmi események számtalan váratlan fordulata. Foglalkoztatja a hazai valóság, a határokon túli magyarság sorsa, közvetlenül vagy áttételesen lecsapódik verseiben az újabb háborútól rettegő emberiség szorongása, de mind fontosabbá válik számára az, amiről eddig viszonylag kevés szava volt: szűkebb világa. Költészetének legfeltűnőbb stilisztikai sajátsága és egyben erőssége a képekben látás és gondolkodás, az egyik képről a másikra asszociálás képessége: „Az ablakon rács. Megfejtetlen keresztrejtvény.” Emellett egyéni vonása még a csattanós, epigrammatikus jelleg, ez jellemzi a kötet tán leglíraibb versét, a Térelválasztás-t is. Kovács érzékenyen fogja fel világunknak már nem is didaktikus, inkább ellentmondásos jellegét: „megszűnt a hozzá-tartozó és semmi-közöm hozzá, megszűntek az ellentétes fogalmak, fogalompárok…” S hogyne okozna meghasonlást az érzékeny-figyelő költő számára a világ sok abszurd, irracionális jelensége: „A Notre-Dame-hoz nyúlni ősbűn, de vannak városok, Amelyeket lerombolni bárkinek szabad.” S talán ezért nem véletlen, hogy a külvilág ellentmondásai felől mind gyakrabban fordul a magánélet gyermekáldással megszaporodott örömei felé a költő.

Mutass kevesebbet