Világ hava

Szilágyi ​Domokos, a romániai és az egyetemes magyar irodalom újabb kori garabonciása 1988-ban lenne ötvenéves; és tizenkét éve halott. Túlélésre termett pedig: önmaga tudott maradni változó körülmények, poétikák és veszélyek között. Természete szerint reneszánsz kedélyű, jóra-rosszra nyitott szellemiségű és kínjában mókázó ember volt – egy bezárkózó tájban, öngyötrő közérzetű korban, amikor a játékot bűnnek tartják. Kisebbségi ember volt, aki egyetemességre vágyik. – Költészetében még ma sincs hősiesség, csak tágasság és remény. Az erkölcsi nagyság nála hétköznapi: a túléléshez szükséges erőt jelenti. Ünnepi talapzatra emeli a banalitást, hogy kitessék igazi mérete, gúnyol, sajgón fintorog, de sose érzeleg. Ahhoz túlságosan fáj és szeret. Megdöbben minden felismeréstől. – Egy anyanyelvét imádó, azt gyerekként csócsáló ember volt, aki múltját, veszélyeztetett jelenét és kétes jövőjét érzi meg a nyelvben és a versben. Így, többfajta kettősség között alakult ki nemzetiségéhez hasonló túlérzékenysége. „Akit a sorsa meg akar tartani: / síriglan-reményben ég el, / Akit a sorsa el akar veszteni: / megveri tehetetlenséggel” – írja. Ez volt igazi betegsége, a tehetség tehetetlensége. Mely mindennel összeütközik, végül önmagával is. Felszikrázik akkor, ragyog és elég. Közben ránk világít.

Mutass kevesebbet