Visszaigéző

Negyedszázada ​jelent meg Baranyi Ferenc első kötete, most az utóbbi három év verstermését magába foglaló tizenkettediket tartja kezében az olvasó. A gyűjtemény – híven címéhez – bizonyos értelemben számvetés, múltidézés, történelembűvölés, hiszen nemcsak a maga életére, pályájára tekint vissza hol szelíden, hol harcos indulattal a költő, hanem a közéletünket fellelhető hibákat sem szűnik meg ostorozni. Egész ciklust szentel annak, hogy az emberi személyiséget torzító jelenségeket célba vegye, hisz „mindig kívül a magyarázat, / a szenvedés belül lakik”. Kötete más részében pedig annak lehetünk tanúi, a költészet igézete miként vonja bűvkörébe az azonos gondolkodású, de más nyelven verselő poétákat. Baranyi Ferenc olyan külföldi lírikusok verseit adaptálja, fordítja le, illetve költi át, akiknek világa rokon az övével. „Azokat szeretem, akik hisznek a / tavaszban, ha a gólyák hírelik, / a forrás hűs vizében, mely szomjat csillapít, / a kalászban, mely mag volt valaha, / a csillagképeket kigyújtó vágyban, a / tűzben, amikor kezeket melegít, / az útban, ha elvisz egész a Napig, / nyelvünkben, mely nem némul el soha, / a nép meséiben, / a barátság pilléreiben, / ám azokhoz nincs közöm soha, / akik nem hisznek semmiben.”

Mutass kevesebbet