Visszanéztem

Eddig úgy tudtuk, hogy ha valakit a dráma és nevelés, magyarán: a drámapedagógia hazai története vagy éppen az élményszerű irodalomtanítás érdekel, annak érdemes Debreczeni Tibort olvasnia. Eddig úgy tudtuk, hogy ha valakit a magyarországi közművelődés, az amatőr művészeti mozgalmak utóbbi negyedszázada, harmadszázada érdekel, annak érdemes Debreczeni Tibort olvasni. Eddig úgy tudtuk, hogy ha valakit a fortyogó legutóbbi évtized értelmiségi eseményei és tépelődései érdekelnek, annak érdemes Debreczeni Tibort olvasnia. Most már az is tudjuk: ha valakit a XX. század magyar és közép-európai világa érdekel, annak "ajánlott olvasmány" immár Debreczeni Tibor "Visszanéztem" című könyve. Debreczeni mindig is jól, érdekesen, meggyőzően írt. Tisztelői hosszú ideje már nem egyszerűen az élőszó művészeként tartják számon. De hogy regényszerűen megírt önéletírása nem egyszerűen hiteles és újat mondani tudó kordokumentum, hanem irodalomnak is a javába való, talán leginkább a Németh László-i világra és lélekrajzra, emlékeztető mű, azt első olvasóként merem állítani. Könnyű Debreczeninek „jó" életrajzi regényt írni. Gyerekkorában a békeszerződések miatt áttelepülnie - kitelepülnie - kell Váriból, (a ma Ukrajnához tartozó) bölcsőhelyéről Anarcsra, hányattatott sorsú tanító gyerekeként megkapaszkodni az iskolák világában, elszenvedni a háborút, részt venni - Nvíregyházán és Debrecenben - az újjáéledésben, ennek reményeiben és csalódásaiban, nékoszosnak és Karácsony-tanítványnak lenni, majd törékeny egzisztenciát alapítani az ötvenes években, megtapasztalni '56-ot s ami utána jön... Szerencsés fickó - gondolhatnánk. Hát ezt csak elég leírni - így az olvasó s kész a regény. A regény kész. "Jól van megírva". S ráadásul Debreczeni mindezt valóban megélte. Szerencsés fickó? Ezt kérdezi önmagától is.

Mutass kevesebbet