Visszhang

Visszhang. Budapest. 1945. Uj Idők Irodalmi Intézet Rt. 277 p. Részlet a könyvből: "Csak a csillagok és néhány ember tudta még, hogy tavasz van és az egészben ez volt a szép. Erzsébet kiszállt a kocsiból, a professzor követte, szótlanul mentek a házig. A Duna felől nedvesen és édesen fujdogált a szél és ahogy a fák a sziget partján belerajzolódtak a svilágosviola égbe, sok mindenért megvigasztalták az embert. Bár erre nekik semmi szükségük nem volt, egy cseppet sem voltak szomorúak. Ahhoz, hogy az ember egy ilyen titokzatos tavaszban szomorú legyen, szerelmesnek, vagy fiatalnak kell lennie. A professzor nem volt fiatal és Erzsébet nem volt szerelmes. - Este visszajövök magáért - szólt a professzor a kapuban s mégegyszer megfogta Erzsébet kezét. Az asszony szembefordult vele, nyugodtan nézett rá. Már megszokta az arcát. Ez nem volt könnyű dolog, egyetlen érzésnek született és azthitte, hogy egyetlen érzést ismerve hal is meg. A professzornak nem volt professzor-arca, de olyan arca sem volt, mint amilyent Erzsébet nagy érzése viselt. Ezzel az arccal lehetett volna versenyistálló-tulajdonos, bankigazgató, vagy világotjáró baritonista. Szóval oylan ember, aki valaki, de nem látszik meg rajta, hogy mi. A baritonistákon sem mindig látszik meg, hogy énekesek és fekete trikót és bársonybarettet viselnek Don Juan ördögien zagyva és ördögien elmés színpadán. Mindennapi arca volt, két szemmel, egy orral, egy szájjal és két füllel; csak ezeken a mindennapi sem nem szép, se nem csúnya vonásokon állandó készenlét feszült, ez az arc midig arra várt, hogy történjék valami, valami, amiért ő lesz felelős. Egyébként világosbarna haja volt, barna szeme; szemüveget nem viselt és a mozgásán, vállán meglátszott, hogy mindennap úszik egy félórát, nem azért, mintha szerelmes volna a legcsábítóbb őselembe, a vízbe, hanem azért, hogy egészségét és idegei biztonságát megőrizze."

Mutass kevesebbet