Vörös alkony

Néha visszaálmodom magam a falumba, ahogy alkonyatkor ülök a körtefa alatt, gyönyörködöm az eget beborító vörösségben, és hálát mondok a Teremtőnek: Ó Istenem, köszönöm neked, hogy ilyenné tettél, amilyen vagyok. Hogy megismertem a szerelmet és a gyűlöletet, a gazdagságot és a nyomort, a büszkeséget és a megaláztatást, a gátlástalanságot és a jóságot, a hatalmat és a rabszolgaságot. Hogy le tudtam süllyedni a pokol fenekére, és fel tudtam emelkedni onnan. Köszönöm, hogy kiválasztottál engem és végigkísértél az utamon, nem hagytál el a legnehezebb időkben sem. Kérlek, ne hagyj el azon rövid idő alatt sem, melyet még meghagysz nekem. Segíts, hogy továbbra is kibírjam az egyedüllét mind jobban erősödő fájdalmát. Köszönöm neked, hogy mocsokban és szemétben is tiszta tudtam maradni, a megalázás erőssé tett, a rágalom büszkévé, és a gátlástalanság ellenállóvá. Egyenlőre CSAK ennyit. Elfáradtam.

Mutass kevesebbet