Zsellérek

A ​könyveknek is sorsuk van, állítja a latin bölcsesség, és ez a Zsellérek esetében különösen igaz. Fekete István egyetlen alkotásához sem fűződik annyi mendemonda és tévedés, mint ehhez a korai regényhez. Szerzőjét országosan ismertté tette, kitartó rajongókat és engesztelhetetlen ellenségeket szerezve számára. A kritika is felfigyelt a Zsellérekre, mivel egyes epizódjai alkalmat adtak arra, hogy a megszólalók saját politikai nézeteikről beszéljenek. A regény 1939 és 1944 között hét kiadást ért meg, és több tízezer példányban talált olvasóra. Talán legenda csupán, hogy Fekete István neve a magyar parasztságról és a Nemzeti Hadseregről írottak kapcsán a Corvin-lánc odaítélésekor is szóba került, az viszont valószínűnek látszik, hogy a második világháború után a forradalomról és a bolsevizmusról írottak miatt bántalmazta a politikai rendőrség. Bizonyos, hogy 1946 tavaszán a Zselléreket betiltották, és a kényszerű hallgatás hét szűk esztendejét „magyarázó” vádak kötött az első helyen szerepelt. Újabb megjelenésére egészen a rendszerváltásig kellett várni, ám ekkor is csupán csonkítva, az évtizedekig kifogásolt részek elhagyásával látott napvilágot. Címe ellenére a Zsellérek nem sorolható a népi írók alkotásai közé. A regény ugyanis nem a zsellérek, hanem Zsellérék, vagyis Zsellér Péter és Ughy László életét mutatja be, barátságuk iskoláskori kezdeteitől az egyetemi éveiken át egészen az önállóságukig. Mindketten faluról származnak, és ez a viselkedésüket és gondolkodásmódjukat egyaránt meghatározza. A jelképpé formált főszereplő, Zsellér Péter kezdetben sem otthon, sem pedig a városban nem találja helyét. Szeretne kitörni paraszti környezetéből, és tanult emberként tartalmas életet élni. Jellemet próbáló és formáló élmények nyomán talál rá végül hivatására. Az önéletrajzi elemekkel gazdagított Zsellérek a hazatérés regénye.

Mutass kevesebbet