100 kép

Az az iszonyú év, az 1944-es év, márciusban hazánk német megszállásával, októberben nyilas hatalomátvétellel, közben légiriadókkal, bombázással, pincébe szorított vakondok-élettel, jegyrendszerrel, tüzelőhiánnyal, ivóvízért való sorbanállással, az ország mind nagyobb területének hadszíntérré válásával, az egymástól elszakadt családtagok miatti aggódással, családok tíz- és tízezreinél az elesett katonafiú, a férj, a vőlegény, az apa, a fivér elvesztésébe belenyugodni nem-lehet gyásszal, a frontvonalból való meneküléssel, katonaszökevényként való bújkálással, a bizonytalan jövőtől való félelemmel...: abban az iszonyú évben Magyarország tízmillió lakosa közül mintegy félmillió még ennél is rosszabbra riadt. Rájuk nem véletlenül hulltak a bombák, ha hulltak - őket célba vették a fegyverek. Ők a nemzeti nagy, általános szorongásból kitaszíttattak - hozzájuk névre szólóan, születési anyakönyvi adatok alapján, pontos lakcímre, házhoz jött a halál. Annak a jóvátehetetlen évnek, annak a gyalázatos évnek a fénykép-krónikája ez a könyv. Mert bármily hihetetlen: fényképek maradtak ránk. Pedig talán ki sem kellett hirdetni annak idején, magától is érvényesült a fényképezési tilalom, ugyan ki kockáztatta volna fotó-masináját csendőrök, rendőrök, géppisztolyos német őrök közel s jelenlétében? Mégis voltak, akik tisztes távolból vagy ablaküvegen keresztül vagy katonai keret-tagok tudtával, beleegyezésével fényképeket készítettek. Sőt, olyan eset is előfordult, hogy SS-legények fényképalbumot állítottak össze a jólvégzett munka közös emlékére... S ahogy minden egyes túlélő esetében a véletlenek egész sorának szerencsés összetalálkozásán múlt a megmaradás, ugyanúgy ezek a felvételek is odaveszhettek volna örökre. De megvannak, itt vannak, számuk több százra rúg. Minőségük eltérő, akad ügyetlen amatőr-fotó, s akad éles, jól megvilágított, tudatos kompozíció. Tartalmi szempontból azonban nem egy esetben nehezen értelmezhetők. Túl sok minden játszódik le rajtuk egyszerre, túlságosan hihetetlen, ami történik. Látjuk, de nem akarunk hinni a szemünknek, értjük, de viszolygunk attól, hogy megértsük. Pedig ha már fennmaradt ennyi is, és akad, aki túlélte - nem tehet mást: el kell mondania, mit látni a képen.

Mutass kevesebbet