A fekete tulipán

A dús fantáziájú francia regényíró ezúttal Hollandiába vezeti olvasóit, és - jó szokása szerint - valóságos történelmi keretben meséli el két soha nem élt ember valószínűtlen, de megindító szerelmének kedvesen naiv történetét. Mert igaz a Witt fivérek és Orániai Vilmos történelmi figurája, de már Van Baerle nevét hiába is keresnénk a lexikonban; nem találnánk sem őt, sem fekete tulipánját. De hiszen éppen ez a színes képzelet az, ami Dumas írásaiban úgy magával ragadja minden olvasóját. Jókai például azt vallja, hogy Dumas művei indították regényírásra, Petőfi rajong érte, mert oly szépnek festi az életet, hogy az ő mesevilágában az ember édesnek érzi a bánatot, a szegénységet, vagy akár a vérpadot is. Cornelius van Baerle ugyan nem ezért és nem is önként választja a vértanúságot, inkább a szakmájába merült, "tulipomániás" tudós világtól elrugaszkodott életmódja az oka, hogy útja a vesztőhelyre visz. Ám a regényből mégsem lesz tragédia: Dumas igazságszeretete, optimizmusa végül is idillé formálja.

Mutass kevesebbet