A fenyítőházak forradalma

Az amszterdami női fenyítőház falán 1667 óta olvasható egy felirat: „Ne félj, én nem a vadságot bosszulom meg, csak kikényszerítem a jót. Kemény a kezem, de szeretettel teli a lelkem.” A fenyítőházba a magisztrátus eredetileg „kiskriminálisoknak” nevezett kistolvajokat és szajhákat, általában deviánsnak tűnő magatartást tanúsítókat (engedetleneket és szófogadatlanokat, herdálókat és dorbézolókat), valamint a szegények egyes csoportjait (csavargókat, koldusokat, vagabund elemeket) zártak. A protestáns társadalmak a középkor sommásan kezelt bűnözőtársadalmának irányából, afféle rendészeti kaput nyitva, a fenyítőházba terelték volna a „haszontalan”, de nem javíthatatlan elemeket. Ez az új rendészeti-büntető áramlat egy korábban jobbára ismeretlen felfogás alapjait rejtette magában. A társadalom számára hasznossá formálás, a jobbítás, a nevelés, a meggyőzés, az oktatás és a lelki gondozás céljait kitűzve egy korai „reszocializációs” gondolatot honosított meg. A fenyítőházi rezsimmel érkezett a börtön zárt világába a szervezett munkáltatás, ami azután átalakította a rezsim és az architekturális feltételrendszer zónáját is. Ezzel lényegében megteremtette a modern büntetés-végrehajtás alapeszméjét. A tömlöctől a modern börtönig vezető fejlődés részleteibe, a házak működésébe, a fogva tartottak életébe pillanthat be az olvasó, miközben a 17-19. századlegjelentősebb büntetésvégrehajtási fordulatának is szemtanúja lehet.

Mutass kevesebbet