A karthausi

Ma hagyott el atyám. - Megtudva levelemből határozatomat, azonnal eljött. Két napot itt a kolostorban töltött, szüntelen kérve, hogy menjek el vele. Végre itt hagyott. - Távozása mélyen hatott rám. - Nem mintha szerettem volna őt; vannak időszakok, hol annyi idegen dolog tolong atya s fiú közé, hogy előbb távol állnak, végre elidegenednek egymástól, - időszakok, hol mindenik különös, a másiktól nem értett nyelven szól; mindenik különös, a másiktól utált reményeknek örül, mindenik erős hittel ragaszkodik különös meggyőződéséhez, mely az egyiknek mintegy vallásává lőn, míg a másik benne csak előítéleteket lát. - Ilyen időszak a miénk is; mult s jövő, ez azon két különböző hit, melylyel két ivadék egymásnak ellenében áll, s csodálhatjuk-e, ha a mai Francziaországban oly kevés pontokban találkozik össze atya s gyermeke? Hisz régen közöttünk hullámzik a nagy forradalom vörös tengere, s tőlök, kik Egyiptom hústálainál maradtak, miként nem állnánk távol mi, kik bátran útnak indultunk s haladunk a nehéz vándorláson, melynek kezdete pusztaság vala, de melynek végéül egy szép dicső hon igértetett. - Mégis mélyen hatott rám az elválás pillanatja, s mégis szorúlt a szív, midőn remegő kézszorítását érezém, s a könnyet látám, mely halvány arczain végig folyt. Oh mert érzém, hogy egy világtól veszek búcsút e pillanatban, s hogy e gyenge kézszorítás, s e köny, az utolsó s egyetlen, mi annyi szerelemből, mely egykor körülfogott, számomra megmaradt. Eltűnt ez is; ezentúl magányosan állok e világon

Mutass kevesebbet