A magyar renaissance költői

Magyarországon nyolcszáz évig előkelő helyet foglalt el a latin nyelvű irodalom. Öt évszázadig - fél évezredig - szerepe kizárólagos volt. Száz évig - a reformáció századában - már megosztja helyét a nemzeti nyelvvel, de övé az elsőség. A tudományos irodalomban még további kétszáz évig megtartja rangját. Amikor a magyarság mai hazájában megtelepedve, áttér a földműves életmódra, akkor a hatalma csúcsára lendült német-római birodalom politikai befolyássa alatt áll. A keleti és nyugati kereszténység ütközőpontjában ezért diadalmaskodik itt a nyutati. Ez hozza magával a latin nyelvet. A félezer évvel előbb, a nagy népvándorlás krában jött germán népek a római birodalom területén megtelepedve átveszik annak kulturális hagyományait. Indoeurópai nyelvük a rokon latinon hamar csiszolódik, irodalom elég korán életre kel. A finnugor magyarnak azonban csaknem félévezredes vergődésébe kerül, amíg latinból készülő fordításokon edződve, nagyjában alkalmassá válik magasabb eszmék kifejezésére: irodalomra. Magyar nyelvemlékeink, szórványoktól eltekintve, így is csak a középkor legvégéről, az újkor elejéről maradtak ránk. Eredeti alkotásokat mindaddig csak latinul ismerünk: történelmi műveket, okleveleket, törvényeket, legendákat, prédikációkat, egyházi énekeket. Könyves Kálmánnál tapasztalunk törekvést irodalmi élet megteremtésére, de a hazai termés mindvégig csak a szorosan vett helyi jellegű szükségletek kielégítésére szorítkozik. Középkori irodalmunk az európai germán hűbériség szellemét szolgálja: alázatos megnyugvást hirdet a társadalom rendi tagozódásában, az isteni eredetű felsőségekben és a földi munkáért, az elszenvedett igaztalanságokért túlvilági jutalommal kecsegtet. Teljes egészében ilyen vallásos szellemű.

Mutass kevesebbet