A muzsika öröme

Amióta csak az eszemet tudom, mindig beszélgettem a zenéről, barátokkal, kollégákkal, tanárokkal, tanulókkal és egyszerű laikusokkal. De az utolsó néhány évben úgy adódott, hogy nyilvánosan is beszéltem, csatlakozva ekképpen a bár jó szándékú, de általában kudarcra ítélt "tudorok" hosszú sorához, akik iparkodnak megmagyarázni azt a sajátos jelenséget, amelyet a kellően szervezett hangok váltanak ki az emberekből. Ez szinte ahhoz hasonló, mintha a természet valamilyen szeszélyes jelenségét próbálnók megérteni - bármi legyen is az. Végül is egyszerűen el kell fogadnunk azt a kellemes tényt, hogy az emberek szeretnek hallgatni szervezett hangokat (pontosabban: bizonyos szervezett hangokat); és ez az élvezet a legkülönbözőbb hatásokat válthatja ki, a fizikai izgalomtól a szellemi elragadtatásig. Azokat, akik úgy tudják a hangokat elrendezni, hogy ezáltal a legemelkedettebb érzést ébresztik, általában zseninek hívjuk. Ezt a tételt sem tagadni, sem bizonyítani nem lehet. De az emberek mindig is át akarnak hatolni a sötétségen, s ha fejüket sokszor a falba verték is, olykor "elcsípték" a világosság egy-egy szikráját; mi sem hagyjuk magunkat lebeszélni, legalábbis megkíséreljük a "felderítést". Az Eroica szimfóniáról több szót hordtak össze, mint amennyi hangjegyből áll; és úgy hiszem, ha valaki ennek pontosan utánaszámolna, elképesztő eredményre jutna. És mégis, vajon sikerült-e bárkinek is "megmagyarázni" az Eroicát? Egyáltalán visszaadható-e merő prózában az a csoda, ahogy a hangok követik egymást vagy együtt hangzanak, olyan érzést keltve, hogy mindez így és csakis így lehetséges? Természetesen nem. Bármennyire is racionalistának valljuk magunkat, e rejtélyes terület határán megtorpanunk. Egyáltalában nem túlzunk, amikor rejtélyességet vagy varázst emlegetünk: egyetlen művészetrajongó sem lehet "agnosztikus", amikor döntésre kerül a sor. Aki szereti a zenét, annak, bárhogyan csűrjük-csavarjuk is, bizonyos értelemben hivőnek - művészethivőnek - kell lennie.

Mutass kevesebbet