A podolini kísértet

Noha Krúdy Gyulát, a magyar széppróza nagymesterét elsősorban a Vörös postakocsi, Az élet álom, a Hét bagoly, a Boldogult úrfikoromban, a Szindbád-novellák írójaként ismeri és zárta szívébe a művelt nagyközönség, bizonyos, hogy senki sem csalódik majd, sőt igencsak élvezetes és fantáziaüdítő élményekben lesz része annak, aki elolvassa, "újra fölfedezve" a Mester e méltatlanul "elfeledett" ifjúkori művét, mely még abban a romantikus alkotói korszakban született, amikor szerzője - állítólag - egyfelől a nagy Dickens, Maupassant, Turgenyev, másrészt Jókai, Mikszáth, Reviczky hatása alatt állt. Tény, hogy A podolini kísértet című regény Krúdy ifjúságának egy izgalmas színfoltja. Mind emberi, mind írói vonatkozásban. Mielőtt belemerülnénk a regény hőseinek, Kovaczky Györgynek, Riminszky Kázmérnak romantikus-titokteljes történetébe, tegyünk rövid utazást az egykori "felsővidék" szépséges tájain, a Tátra alatt és a Szepességben, Iglón át Kézsmárkig és Lőcséig, hadd táruljanak újra elénk a feledés homályából "e távoli gyönyörű városok", mert: "Vitt a vágy, mindig feljebb és feljebb a hegyek közé, amerre a Tátra mutogatta kék ruhájának ezüstös hegyeit." Hogy végül megérkezzünk a "négygimnáziumos Podolinba", ahol 350 évvel ezelőtt Magyarország első piarista gimnáziuma létesült. Olvassunk talán bele Krúdy Zsuzsa Apám, Szindbád c. könyvében Krúdynak "szíve királynőjéhez", Rezsánhoz 1915-ben írott levelébe: "A gyönyörű, szinte az ifjúságomból való szeptemberi reggel, midőn elutaztam a tájról, hol végre boldog és megelégedett voltam (...) olyan volt az egész, mintha megint ifjú volnék és szeptember táján a drága biztos szülei háztól elutaznék iskolába (Podolimba talán, ahol az algimnázium növendéke voltam) és minden, ami eddig a boldog gyermekkorhoz csatolt, elmaradt a vasúti állomás mögött. Úgy tűntek el a távolban a siófoki nagy fák..." Az utolsó két mondat azt sugallhatná, hogy Krúdy boldogtalan volt padolini diákévei alatt. Pedig dehogy. Erről maga az író győz meg bennünket A felvidéki házban (1930) c. útirajzában, melyben oly gyengéd szeretettel idézi fel a tájat s benne az oly feledhetetlen kedves ismerősöket, mint Budeusz bácsit, a podolini tanítót - "a gyerekkereskedőt", a "Szepesség főkapitányát", akinek éppen az volt a foglalkozása, hogy a szeptemberben érkező magyar gyerekeket a poprádfelkai állomáson megcsípje, és hogy azokat különböző irányokba eligazítsa. - Te mégy Kézsmárkra, te Szepesbélára, te Pololinba". "Hitted volna - kiált fel Krúdy -, hogy (...) szinte félve gondolsz vissza gyermekkorod soha vissza nem térő örömeire, reményeire?" - midőn a kolostori könyvtár, "a podolini piarista atyák könyvtárának" kódexein, misekönyveim, Lubomirski-címeres krónikáskönyvein mereng. És micsoda érzékletes hangulatkép e tájról: "A szekérsor a gyerekekkel elindult azon a hosszú és boldog országúton, amely a poprádfelkai állomástól Kézsmárkon, Szepesbélán át Podolinba vezetett (...). Budeusz bácsi tüntetőleg beszélt magyarul, amikor a 'németszóra' érkezett gyerekeket a késmárki Thököly-vár közelében, a csodálatos hangú véntorony körül, az emeletes házakban elhelyezte. Szepesbélán Gábrielnél, a takácsmesternél volt valamely mondanivalója, a szomszédban egy borovicskagyár volt, és a borovicska-főzővel itt elbeszélgetett. Podolinba, Toporon át, csak estefelé érkeztünk egyedül maradt kocsinkkal, mert Badeusz úr mindenütt hagyott a portékájából, az alföldi gyerekekből. Két-három fiú ült még a kocsin, Budeusz úr kiválasztottai, akiket a maga városában, Podolinban helyezett el." Ilyen kiválasztott volt Krúdy is. Az idézett írás szinte utószóul kívánkozik e szép kisregényhez.

Mutass kevesebbet