A Pöhöly család

"- Hallod-e, Zsófi, szavam volna hozzád... Úgy reszketett a szálas, erős legény, mikor ezt kinyögte. Még a susogó szellő is elhallgatott a falombok között, az égen járó hold is mintha megállt s rábámult volna Pala Ferkóra, mikor ezt kimondá. Tuba Zsófi akácfalevelet tépdesett fehér ujjaival. Azon találgatta, hogy mit szóljon a szóra, hiszen eddig nem volt hozzá szava a legénynek, csak csókja, sok édes csókja - s a csókra olyan könnyű a felelet! Fölöttük a fehér nyárnak ezüstös levelei is remegtek, mindnyájan remegtek, mikor Pala Ferkó ezt kimondotta, s olyan nehéz volt a levegő! - Hát csak mondd! - felelt végre a leány, s eldobta kezéből a falevelet, aztán a köténye fodrával kezdett babrálni. Pala Ferkó hátrasimítá ujjaival hosszú fekete, göndör haját, azután megfogta a leánynak puha fehér kezét, és belenézett két ragyogó szemével annak a szemébe. - Hát ugye szeretsz... - Szeretlek, szeretlek - felelt idegesen a leány. - És hogy én is szeretlek, de nagyon... - Azt tudom! - Hát elvennélek én, Zsófi! Olyan elszántsággal mondta ezt a legény, mintha legalábbis azt mondta volna: „Kivetem érted a világot sarkaiból!" - S a legény szíve erősen dobogott. A szellő zúgni kezdett a fű között, a hold elbújt egy felhő mögé, a falevelek még jobban reszkettek, s a magas fűszálak úgy ingatták a fejeiket, mintha nagyon rosszallanák ezt a dolgot."

Mutass kevesebbet