A róka és a farkas

Részlet: "A holló és a róka Honnan, honnan nem, gyönyörű darab sajtot szerzett magának a holló. Fölrepült vele a fára. Bandukolt éhen a kertek alatt a róka; egyszer csak pompás sajtszagot érez. Megy a szag után, fölnéz a fára, meglátja az ágon a hollót, csőrében a gyönyörű sajttal. - Ó - mondja álnokul -, köszöntöm önt, nemes holló uram! Boldog vagyok, hogy fényes fekete tollát láthatom. A holló minderre egy árva szót sem felelt „Csak fecsegj, álnok jószág - gondolta. - Tudom, csak azért hízelegsz, mert fáj a fogad a sajtomra. Nos, ha fáj, eredj, és szerezz magadnak, de az enyémből nem eszel!" Ült és hallgatott az ágon; a róka meg az ág alá sündörgött, és mézesmázosan fölszólt: - És nemcsak a tolla páratlan; mert ha már találkoztunk, nem állhatom meg, hogy meg ne mondjam, igazán minden alantas szándék nélkül, hogy az ön nemes formája még a madarak királyának, a sasnak a formáját is fölülmúlja. Igazán nem is tudom, ezek az ostoba madarak miért nem önt választják királyuknak. A hollónak jólesett a dicséret, annál is inkább, mert régtől fogva féltékeny volt a sasra; szólni azonban nem szólt, féltette a gyönyörű sajtját. Szólni, mondom, nem szólt, de azért egy kicsit kihúzta magát az ágon, és a róka ezt nyomban észrevette. - De ez még mind semmi! - folytatta még mézesmázosabban. - Ez még mind semmi a hangjához képest! Ez az érces hang fölülmúlja a pacsirta értelmetlen cincogását, a pitypalatty ostoba pityegését, a sárgarigó bárgyú rikoltását, sőt a fülemüle együgyű siránkozását is."

Mutass kevesebbet