A smaragd és egyéb elbeszélések

A piros téglás, szinte modernül kokett templom előtt megállított a tömeg. Sűrű sorfalat álltak az utca mindkét oldalán és bámulták a lakodalmas népet. A napon csillogtak a hintók, a lovak fényes szőre, az ezüstszerszám és a levegőben sajátságos keveréke úszott a finom illatnak. A címeres kocsikból díszruhás mentés párok léptek ki. A váratlan, meleg és a nehéz menték pirosra festették az arcukat és csak ez a szín illett harcias jellemű magyar díszruhájukhoz, a kardhoz, kacagányhoz. A családi kincstárakból előkerültek a magyaros antik ékszerek. Forgókon, csattokon, mentekötőkön, kardokon, pártákon, kösöntyűkön a rubinnak, smaragdnak, zafírnak, gyémántnak valóságos zápora ragyogott. A napsugár kigyújtotta tüzüket és az emberek elkábulva, elvakulva nézték azt a külön világot, amely mintha fellegi saslakokból, ősi várakból szállt volna alá. - Mennyi kincs, mennyi gazdagság! - érezte a nép és a sóvárgás kiült a szemükbe. Egyszer csak egy kis szürke emberke, aki mellettem állt és aki gúnyosan nézte a lakodalmas menetet, fitymálóan szólt: - Micsoda kolduskompánia! - mondta félig: hangosan és legyintett a kezével.

Mutass kevesebbet