A szegény kisgyermek panaszai

Kosztolányi ​korai költészetének legsikerültebb kötete az 1910-ben megjelent A szegény kisgyermek panaszai, mellyel lírájának leggazdagabb forrása fakadt föl: az örök gyermek egyszerű érzékeléseiből eredő, eleven hangulatiság, a homályos ösztönök és bizonytalan félelmek szorongása, a rideg felnőtt világtól a gyermekkor emlékeibe való visszahúzódás vágya, az ártatlanság hamva. Vagyis ahogy maga írja a ciklus nyitó versében: „cikázva lobban sok-sok ferde kép / és lát, ahogy nem látott sose még” (Mint aki a sínek közé esett). Ehhez az életérzéshez és látáshoz társul az impresszionisták pillanatrögzítő szándéka, a sugallatok megérzékítése, a metaforikus jelbeszéd, a szimbolizmus jelentéstöbblete. A költő így idézi föl gyermeksége emlékeit és egykori – immár örök – önmagát, és eközben úgy tesz, mintha véletlenül talált volna rájuk, elérzékenyül az idő múlásán, és mellérendeléssel sorolja egymás után tétova emlékeit, melyeknek végül teljesen odaadja magát (A doktor bácsi; Már néha gondolok a szerelemre; Mostan színes tintákról álmodom stb.). A tétova állapotrajzokban passzív örömmel a költő titkokat sejt meg, és ügyel arra, hogy ezek mások számára is sokat mondóak, fontosak és érthetőek legyenek. Ezért szinte átvilágítja, irizáló-remegő fénybe állítja eleven élményként ható hajdani emlékeit (A délutánoktól mindig futottam; Jaj, az estét úgy szeretem; Mi van még itt?; Milyen lehet az élet ott kívül? stb.). A századelő magyar költészetének különös színfoltját jelentő és ritka értéket megtestesítő ciklus.

Mutass kevesebbet