Amonnan...

A honvágy érzését én nem úgy éltem meg, ahogy illett volna. Nem csöpögött belőlem a honfibú. A nosztalgia, amit érzek, a MAGNA HUNGARIA és a DUNATÁJ felé irányul, tehát a Máramarosi-havasok és az újvidéki Duna éppen úgy hiányoznak, mint a Mecsek és a szegedi Tisza. Eszem ágában sincs határtologatásra gondolni. Az egykori Kárpátok ma egyaránt magyarok és nem magyarok hazája. Számomra, ahol magyarul beszélnek, az már a haza egy csücske; hacsak ketten-hárman teszik azt, a haza egy morzsája. Kulturális hazámat (Haza a Magysaban és Haza a Poggyászban) magammal hoztam (és viheted te is, kedves olvasó), és fél száz földjén a világnak nem leltem még egy olyan országot, ahol legalább egy ultipartira való hazámfiát sebtiben össze ne lehetett volna toborozni. Mindazonáltal Duna-honvágyam igazában erősebb és mélyebb a nosztalgiánál, és nem tudják szülőfolyóm vizét annyira beszennyezni, hogy valamelyik regényhősömmel meg ne tisztíttassam, hogy ismét lehessen vizéből halpaprikást főzni. Illyés Gyula 1978-as Napló-jában olvasom: "Egy gyerekkori álom hozta haza. Angol barátjával le akartak evezni végig a Dunán..." Ma is így állunk az akarással. Azazhogy Szendrő (a szerbeknek Szmederovó) magasságáig már megjártam a Dunát. De hol van még onnan a torkolat? A debreceni irodalmi napokon pár éve azt mondtam, hogy olyan magyar írónak tekintem önmagamat, aki évente 50 hetet külföldön tölt. Közben ez már negyvennyolc hétre zsugorodott. S ha csontjaimat meg kelletik adni... lehet, hogy időben is, térben is közelebb lesz a torkolat.

Mutass kevesebbet