Árnyjáték

"(Lehet, talán, biztos, majdnem biztos, hogy ez a váratlan döbbenet adta az első indítékot - az »alapeszmét»? a kezdeti energiát? az »ihletet»? vagy ki tudja, mit? ki tdja, mi kell, hogy írni tudjunk? hogy ne tudjunk írni? - ahhoz a regényhez, amelyet majd, tudom, meg kell írnom, bármennyire el sem tduom képzelni mos, hogy megírjam. Nem volt-e ez az előttem lejátszódó »cselekmény» valamiképpen minden regény ősképe, jelképe, maga a regény? Hiszen minden regény voltaképpen egyfajta sztiptíz, amelyben levetkőzünk, fejezetenként egy-egy ruhadarabot vetve le, felülről kezdve... S mikor már semmi sem marad, csak a nájlonnadrág vagy, mondjuk, az ágyékkötő, akkor egy rántással azt is letépjük - és, ha egy kis szerencsénk van, ott áll előttünk a költemény. [The Autobiograpy of William Carlos Williams.] Lehet, majdnem biztos, hogy e rettentő sztriptíz és W. C. W. rég olvasott s msot hirtelen felrémlő regény-sztriptíz-elméletének egymásba szikrázása bocsátotta ki bennem a regény első fénysugarát, a regényét, amelyet majd meg kell írnom, amelyet bizonyára meg fogok írni, akármennyire írtózom is tőle. De amelyet csak akkor szabad, csak akkor lehet megírni, csak az adhat feloldozást megírásának vétke és megváltást megírásának mártíriuma alól, ha a megtörténteket, elmondásukkal, meg nem történtté tudom tenni, ha megírásával egyben meg is tagadhatom, amit megírok, ha végül valóban kibukkan valahol a szavak, a sok, a nagyon is sok, a túl sok szó mögül [amit szégyellek, amitől irtózom] az, ami életem egyetlen értelme, legfőbb kísértése, az áldott és átkozott , a szent és obszcén meztelenség: a költemény...)"

Mutass kevesebbet