Az éjféli utas (dedikált)

"Senki se tehet róla, mit csinál vele az élet. A dolgok már megtörténnek, mielőtt az ember rájönne a nyitjukra. A sors osztja a lapokat és az elfogadó kéz a szabad akarat. Szilveszter éjszaka volt a sze­gedi állomáson: embert nem lehe­tett látni. Vagy mégis? Egy árny suhant a szűrt fényben, amelyet nyugodt szívvel hívhattunk volna sötétségnek is. A vonat, amelyre felkapott, állt még egy darabig, mint aki maga se tudja, menjen-e vagy maradjon. Aztán dohogva nekiindult az útnak, Pest felé. Országúthy, az árnyéksorsú elővette a kabátja zsebéből hűsé­ges lapos üvegét, és nagyot húzott belőle a fülkefényben. A homlo­kát átszelő sebhely még vörösebb lett. A magány a Sátán játszótere, mormogta hosszú, kesze-kusza hajába bújva. És Isten kihallgató-szobája, mondta benne egy napszőke lány­hang. A hang, amely egy pillanat­ra sem hagyta el azóta, hogy ma­gához tért a kórházban, nem volt korholó. A beszélgetés Ország­úthyban zajlott: ha valaki látta volna, akkor sem látott volna sem­mit. De ki lett volna az a valaki? Országúthy egyedüli utasa volt a fővárosba tartó vonatnak. Országúthy kinézett az abla­kon: az alföld akár dombság is le­hetett volna a sötétben – ott hall­gatott, túl a zakatoláson. Országúthy szíve mint egy nyitott ablak: fut át rajta az éjszakai szél. Országúthy rágyújtott. Tudom, mitől menekülök, de nem tudom, mit keresek. Ha nem ismerjük a kikötőt nem lesz jó szelünk soha. Országúthy felállt, és belépett a folyosóra. Nekitámaszkodott az ajtónak. A hamut gondosan a tar­tóba ütögette, akárha százan lát­nák. Nem bírták a szagomat. A ha­lál szagát: Én meg az övékét nem. A legostobább, a legcsúnyább is élt közülük. Makogtak, böfögtek, fingtak – de éltek. Országúthy az utazást megelő­ző hetekben már hangosan vonyított fájdalmában az éjszakai utcá­kon. Tudta, hogy két útja van: az egyik a bolondokháza, a másik a kötél. Agyonhasznált fürdőköpenye övéről leszakadt, bolondokhá­zába meg nem kívánkozott. Nem akart a többi szegedi íróra hasonlí­tani. Ha egy normális ember magába néz, nem becsüli sokra önma­gát. Csak az üresek ismerik magu­kat, mondta a hang. Ha szerencsés vagy, sose ismered meg önmagad, mondta szí­vében Országúthy. Ha meg balszerencsés, akkor meg az emberek nem fognak so­ha, mondta a hang. Országúthy visszament a fülkébe a lapos üvegéhez. A lehúzott ablakon át kipöckölte a csikket; ez némiképp ellent mondott az illem­tudó hamutartó-használatnak. Húzott egyet a lapos üvegből. Az énfölötti az embernek az a része, amely alkoholban oldódik. Ez jó, ez meg van véve. Megjött a kalauz. Sovány volt, kialvatlan és pálinkás leheletű. Hi­tetlenkedve nézte Országúthyt meg a jegyét. Mint olyasvalamit, amiért szilveszter éjszakáján peki itt kell őrködnie, ahelyett, hogy ré­szegen heverészne a családja kö­rében. Kilyukasztotta a jegyet vagy valamit írt rá – Országúthy nem nézett oda. A kalauz, mint egy látomás, eltűnt. Az élet komédia azok számá­ra, akik gondolkodnak. És tragédia mindazoknak, akik éreznek, mondta a hang. Melyik hídon kell átmenni, és melyiket fölégetni – ez itt a kér­dés. Országúthy a mocskos abla­kon át meredt a sötétbe. Önmagunk szakadéka fölött átkelni: ehhez nagyobb bátorság kell, mint a csatatéren. Zuszja rab­bi szerint a Végítélet napján az Örökkévaló nem azt kérdezi meg tőle, miért nem volt ő Mózes, ha­nem azt, hogy miért nem volt ő Zuszja rabbi. Országúthy felállt, kiitta a ma­radékot a lapos üvegből. A keze egy könyvet keresett túlméretezett sporttáskájában. Megtalálta. Ki­vette, megnézte, visszatette. A zsebéből elővett egy noteszt és beleírta: A legnehezebb csomag az üres pénztárca. Aztán ezt: Az erőfeszítés, amely arra szolgál, hogy végzetünk elől megmene­kedjünk, csak arra jó, hogy még jobban belekeveredjünk. Senki sem írhatja meg az önéletrajzát előre. A mozdony, hosszat tutult az, éjszakába."

Mutass kevesebbet