Az ember a mindenségben III. (dedikált)

Báró Brandenstein Béla: Az ember a mindenségben. Harmadik kötet. IV.: Az ember világhelyzete Budapest, 1937. Magyar Tudományos Akadémia. [4] + 424 + X p. Zsirai Miklósnak dedikált példány! Báró Brandenstein Béla (Budapest, 1901. március 17. – Saarbrücken, 1989. augusztus 24.) a 20. század egyik legjelentősebb magyar filozófusa, egyetemi tanár és a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. Munkássága a keresztény szellemiségű, metafizikai alapú bölcselet köré épült, amellyel iskolát teremtett a két világháború közötti Magyarországon. 1928-tól a budapesti egyetemen magántanár, majd 1934 és 1944 között a bölcselet nyilvános rendes tanára. Magyar Filozófiai Társaság: Éveken át töltötte be a társaság elnöki tisztségét. Emigráció: 1944-ben Németországba távozott. 1946-tól haláláig a Saar-vidéki Egyetem (Saarbrücken) professzoraként oktatott és publikált. Filozófiájának központi eleme a kritikai ontológia és a metafizika megújítása volt. Rendszerét Isten-központúság, a keresztény értékrend és az emberi szellem méltóságának védelme jellemezte. Élesen bírálta a kor divatos materialista, pozitivista és ateista irányzatait. Zsirai Miklós (1892. október 10. – 1955. szeptember 9.) Kossuth-díjas magyar nyelvész, egyetemi tanár és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagja, a hazai finnugor nyelvtudomány egyik legkiemelkedőbb alakja. Az első világháború alatt az orosz fronton harcolt, majd évekre orosz hadifogságba esett. Ez az időszak meghatározó volt számára, ugyanis a fogságban közvetlen kapcsolatba került különböző finnugor nyelvű népekkel (például a hantikkal és manzsikkal). Báró Brandenstein Béla monumentalitásában egyedülálló, háromkötetes filozófiai antropológiai főművének harmadik kötete a IV. főrészt, azaz „Az ember világhelyzete” (más kiadásokban: Az ember világhelyzete és Istenhez való viszonya) címet viselő egységet tartalmazza. A Magyar Tudományos Akadémia gondozásában, 1937-ben megjelent kötet az emberi létezés ontológiai, kozmikus és transzcendens betetőzését tárgyalja. Míg az első két kötet az emberi testet, a kultúrát és a lelket elemezte különálló struktúraként, a harmadik kötet szintetizálja mindezt, és az embert a teljes valóság (a mindenség) kontextusába helyezi. A szerző vizsgálja a természet és a szellem kettősségét az emberben. Az ember egyszerre anyagi-biológiai lény és transzcendens értékek hordozója, aki összeköti az alacsonyabb rendű természeti világot a magasabb rendű szellemi valósággal. Brandenstein kifejti, hogy a potenciálisan végtelen emberi szellem folyamatosan törekszik az aktuálisan végtelen ősvalóság felé. A kötet utolsó, legfontosabb szakasza az ember-Isten viszony feltérképezése. A szerző álláspontja szerint az emberi természet önmagában befejezetlen és töredékes; sajátos lényege csak egy természetfeletti viszonyban, Isten befogadása és bírása által válik teljessé. A mű a két világháború közötti keresztény és konzervatív magyar bölcselet egyik legszisztematikusabb alapvetése. Erőteljes válaszként szolgált a kor materialista, technicista és tisztán biológiai emberképeire. A neokantiánus és ontológiai szintézis: Pauler Ákos értékelméletét és létfilozófiáját továbbgondolva Brandenstein egy olyan vallásfilozófiai és metafizikai rendszert alkotott meg, amely a filozófiát szervesen vezeti el a teodiceához (Isten igazságának védelméhez) és a teológiához. A személyiség méltósága: A harmadik kötet jelentősége abban rejlik, hogy az embert nem a világ kiszolgáltatott porszemeként, hanem az „életfejlődés betetőzéseként” mutatja be, akinek személyes szellemi léte és erkölcsi felelőssége abszolút méltóságot ad. Vászonkötés.

Mutass kevesebbet