Az ezerarcú én

Hány ​arcunk van? Hány személyiségünk? Hány énünk? Egy? Tíz? Száz? Számtalan? És egyáltalában: mi az, hogy „én”? Igaz-e az, hogy van „látható” és „rejtett” én? „Magán-” és „nyilvános” én? „Áttetsző” és „tükör-” én? „Minimális” és „marginális”, „modern” és „posztmodern”, „normatív” és „autonóm”, „szimbolikus”, „narratív” vagy akár „transzcendentális” én? Kiknek van igazuk? Azoknak, akik szerint az én az emberi lény legbelső, rendező központja, vagy azoknak, akik szerint az én egyáltalában nem is létezik? És igaz-e az, hogy az ember egyszerre két dráma főszereplője? Mindennapi életének „triviális” felszínén dolgozik, neveli gyerekeit, lót-fut, lakásra gyűjt, kertészkedik, teszi a dolgát. Ugyanakkor azonban, ezzel egy időben, a mindennapi teendők felszíne alatt építi személyiséget, keresi élete értelmét, küzd az idővel, az elmúlással, az emberlét úgynevezett végső kérdéseivel, anélkül, hogy feltétlenül tudatában volna e rejtett küzdelemnek. A könyv e két dráma kölcsönhatásának fényében vizsgálja az emberi „személyiséget. Az elemzés kerete nem az emberi-társadalmi lét általában, hanem az elmúlt évtizedekben kibontakozott "fogyasztói civilizáció”, amelyben az önmagát építeni és kiteljesíteni igyekvő emberre új lehetőségek, feladatok és veszélyek várnak. Megtalálhatja és elvesztheti önmagát.

Mutass kevesebbet