Balaton

A rómaiak Lacus Pelsónak nevezték: majorságokat, villákat építettek a part vidékén, s - főként az északin - szőlőt telepítettek a napos lankákra. A szlávok, akikből Pribina akart itt országnyi népet formálni, Balatonnak nevezték, nyilván kiterjedt mocsárvidéke miatt. A honfoglaló magyarok néhány ütközet után elfoglalták a tóvidéket is: megtelepedtek, megőrizték vagy szaporították a falvakat, templomokat, monostorokat építettek; nyelvünk legrégibb összefüggő emlékei abban az oklevélben maradtak ránk, amellyel Árpád-házi I. András király 1055-ben megalapította a tihanyi apátságot. A tó azután évszázadokon át része volt csupán a magyar tájnak, legfeljebb arról híres, hogy sok hal termett vizében, tüzes borok szőleiben. A tatárjárás után várakat emeltetett az alkalmas helyeken IV. Béla király, később sokáig a tó volt a török ellen fenntartott végvárrendszer egyik támaszpontja. A XVIII. században, a török hatalom visszaszorítása után újjáépítették a lerombolt falukat, pincéket, udvarházakat, templomokat. A nemzeti lelkesültség ezt a tavat nevezte el, - igazi híján, - Magyar Tengernek. A múlt század pedig elkezdte megtervezni és megépíteni a fürdőhelyeket - kezdetben inkább csak a gyógyforrások körül, később már végig - a tó egész hosszában. A mi századunkban a köves vagy selyemfövényes, nádas, szittyós vagy meztelen partokat az idegenforgalom tette levegős, napfényes strandokká, építette be nyaralókkal, üdülőkkel, szállodákkal, kötötte össze kirándulóhajókkal, autókat is szállító kompokkal. A Balaton végleg önálló életre ébredt: a fürdőzés, vitorlázás, jégvitorlázás, fakutyázás, korcsolyázás tette hovatovább az egész ország - meg egy kicsit a külföld - örömévé.

Mutass kevesebbet