Borsszem Jankó és társai

"Beruházás. - Ha addig öltözködik az ember, míg végre meztelen marad." - A "pénzügyi szótár" e címszavát több mint száz éve közölte a Borsszem Jankó. Manapság is hallhatók olyan kifejezések, mint hogy valaki milyen "Mokány Berci" vagy másvalaki milyen "mucsai". Azt azonban kevesen tudják, hogy Mokány Berci, Mucsa és sok más hasonló figura vagy szólás honnan ered. Megteremtőik a múlt század második felének vicclapjai - ahogyan magukat nevezték: élclapok - voltak és ezek szerkesztői, szerzői, köztük a kor néhány népszerű írója, például Jókai Mór, Ágai Adolf, Ambrus Zoltán. Az általuk teremtett figurák hétről hétre benépesítették az élclapokat, és gúnyos-szatirikus görbetükröt tartottak az akkori magyar társadalom elé. Az állandó figurákon kívül szóviccek és irodalmi paródiák, anekdoták, bökversek és még sok, ma is évezhető tréfás írás, találó karikatúra jelent meg ezekben a lapokban. A művelődéstörténész szerző azt vallja, hogy rendkívül fontos és jellemző: min nevet egy-egy korszakban egy nemzet? Ezért arra vállalkozott - elsőként -, hogy a ma is népszerű vicclap sajtótípusának múlt századi hazai történetét megírja. Könyve bemutatja a legnevesebb élclapok részletes történetét, azok író és grafikus munkatársait, szól közönségükről és a lapok sikereiről-kudarcairól is. Szövegét sok eredeti idézettel szövi át, sőt egy fejezetben áttekinti a kor élcformáit is. S hogy az olvasó minél teljesebb és szórakoztató képet kapjon, közel háromszáz karikatúra is szerepel a kötetben. Borsszem Jankóról, Kakas Mártonról, Mokány Berciről, Bolond Istókról és még közel száz más, a XIX. században többé-kevésbé fogalommá vált figuráról, az őket megteremtő lapokról, ezek írásairól, karikatúráiról és szerzőiről szól ez a könyv. Néhány név ma is ismerősen cseng, ám többségük már homályba veszett. A neves írók és művészek rövid, alkalmi kirándulásuk eredményeként jelentek meg az élclapokban. Az állandó szerzők egyik része annyira vitte, hogy irodalomtörténetírásunk említést tesz róluk, nagyobbik részükre senki sem emlékszik. A karikaturisták közül alig néhánynak a neve maradt fenn - az is többnyire anélkül, hogy jelentősebb alkotást fűzhetnénk hozzájuk. Ám közösen mégiscsak megteremtettek egy olyan sajtóműfajt, mely máig sem veszített népszerűségéből, és több olyan vicctípust, mely később szépirodalmunkban is helyet kapott. (A lapokról és tartalmukról szólva megőrizzük az akkor használatos élc kifejezést, mert ódon zamatával alkalmas arra, hogy a német eredetű vicc szóval szembeállítva - amelynek magyarítására született a reformkor végén -, érzékeltesse a kettő közti különbséget, eltéréseket is.) Közel fél évszázad alatt 1848 és az 1890-es évek között kialakult polgárjogot nyert és közkedvelt lett Magyarországon az élclap sajtótípusa. Ezt az utat az időrendnek megfelelően járjuk végig. Az élclapok múltjában is világosan elkülönül három olyan periódus, amely nagyjából egybevág a történelmi időszakfelosztással. Az önkényuralom, a dualizmus korának első, közel egy évtizede és a Tisza Kálmán-korszak alkotja itt is az általános kereteket. Mindhárom korszakra más-más élclaptípus volt jellemző: Az elsőre az irodalmias-anekdotázó, a következőre a politikai, s bár ez továbbra is megtartotta fontosságát, a harmadik korszakra már kialakult a jövő szempontjából jelentős új típus, a szalon élclap. A karikaturistákkal és az élctípusokkal az időrendi ismertetést követően egy-egy önálló fejezetben foglalkozunk.

Mutass kevesebbet