C-dúr, fisz-moll / Nyáridő

„A ​legszebb hangnemek – mondta Fecó. – Ők az élet. A cé-dúr a valóság, meg a sok kőkemény szarság. A fisz-moll az álom, a sejtelem, és persze a halál. Szia." Így lehetne összefoglalni egyik méltatlanul elfeledett írónk, Bólya Péter regényét, a C-dúr, fisz-mollt, pedig a kilátástalan kádári diktatúra atmoszféráját, vergődő, sőt önpusztításba menekülő kisembereit más aligha tudta nála jobban, tömörebben megjeleníteni. Tárgyilagos távolságtartással, mégis mély empátiával. „Nyílt az ajtó, huncut arcú öregember lépett be, fején kalap, nyakában sál, a zakója kopott kordbársony, nadrágja rojtos, végül a csizma, igazi bőr, amelyik száz évig tart, s amelyet le szoktak húzni a meggyilkoltak lábáról". Skiccszerű, erős mondat, akár egy visszakézből lekevert pofon. Ki tud ma ilyen fisz-mollt fogni? Bólya Péter nem lokalizálja a helyszíneket sem térben, sem időben – attól csak összeszűkülne a mű hangulata. A regény például D. vidéki kisvárosban játszódik, és ki tudja, mettől meddig tart. Belső, lélektani ideje van, a tér és az idő összemosódik. Valóság, múlt, alkoholgőzös látomás keveredik benne. A hősök isznak, alig esznek-alszanak, akárcsak Dosztojevszkijnél. Tulajdonképpen teljesen mindegy, melyik Bólya-könyvről beszélek. Kocsmák, presszók, lotyók és stricik, na meg a Nő, az erotikum. „Erzsi átöltözött, illetve felöltözött. Egyszerű, kék ruha, lábán piros, magas sarkú topogó. Arca szép, lemosva róla az álom pora, iszapja, sara, vakolata. Haja fésült. És veres. Rövid. Mely haj erős egyéniségre vall, tömött, kemény, nem sima, nem vállra hulló, az ideges és riadt lélek koszorúja, nem konty, mely asszonyos terveket takar, nem apróra vágott homokosfrizura, nem varkocs, kislányos, gyermeteg, nem lófarok, mely ide-oda leng a nemet mondás közepette… És mi az, ami Erzsi még? Csak test és ruha és szó? Ami látszik, hallatszik? Á, nem. Vele együtt és külsőségeitől takartan: lélek lépett a szobába. Különös mosoly a mozdulatlan arcon, belső fény jele. S ott »benn« a tulajdonságok és lelki jelenségek összessége, ami titok még, de apró jelzések segítségével közli, hogy van." Akármelyik Bólya-hősnőbe bele tudnék szeretni – halálosan. A regény hőse, Ágoston László, miután helyhiányra hivatkozva nem vették fel az ELTE magyar-történelem szakára, dobosnak áll a kisváros egyik presszójában, a Tulipánban. (A Bólya-hősök általában szüleikről éppen leszakadó, fiatal felnőttek, akik szerencsét próbálnak valahol az országban.) Új társával, a presszó billentyűsével igazi zenét kezdenek játszani: „Szving, szving. Fecó még mindig előrenéz, a szeme a semmibe mered, á, dehogy semmi, a ZENE az ott, a téma, amelyet most talált ki, csak véletlen, hogy a téma arrafelé látható (ő ott látja), ahol a nagyérdemű üldögél, nem zavarják, hogy is zavarnák, hisz belőlük áll össze az új dallam, a lotyók körméből, a poharak csillanásából, Ilona suhanó-de-mégis-erős lépteiből, vagy akár pincérnői létének tagadásából, ha ő nem meri, amit kellene, megteszi Fecó az új téma segítségével… Meg a borból, amely a bal kettes emeleti asztalon áll, előtte fiatal férfi, iszik, dohányzik, figyel, a bor vörös, Bikavér talán, tüze látható, de mindenképpen érzékelhető Fecó számára, s ez a tűz már nem önmaga, hanem rész és összetevő…" Ez a zene, akár egy Bólya-könyv, a közegéből meríti tárgyát, de hiába eredeti, közvetítőit nemhogy a forrása fölé emeli, hanem magába szívja, az önpusztítás mélyébe rántja: Fecó a delirium tremens állapotába kerül, Ágoston László is egyre jobban iszik, Erzsi öngyilkos lesz. Ágoston László, mint a Bólya-hősök általában, vonatra száll, és hazamegy. Csakhogy van ebben a hazaútban valami végső reménytelenség, valami olyasmi, amit Szerb Antal Utas és holdvilágának Mihálya érez a regény végén. „Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

Mutass kevesebbet