Csak képzelet, mi?

A magyar irodalom tele van, sajnos, önpusztító nagy tehetségekkel. Közéjük tartozik e kötet írásainak szerzője, a nemrégiben még kortársunk, Császár István (1936-1998) is, akiről csakugyan elmondható, hogy valósággal "berobbant a magyar irodalomba - ahogy Réz Pár írja róla -: úgy olvastuk a Fejforgást 1976-ben, mint tíz-húsz évvel előbb Galgóczi, Szabó István, Sánta Ferenc, majd néhány év múlva Hajnóczy első novelláit. Egy alkoholista férfi utolsó napjait és halálát beszélte el ez a novella elviselhetetlen feszültséggel, tébolyító örvényléssel, merőben újszerűen. Az előző nemzedékek önsorsrontó hősei csalódásukban, kiábrándultságukban menekültek a szeszhez, a halálhoz, Császár alteregójának már nem volt miből kiábrándulnia, metafizikai kétségbeesésből pusztította el magát, perzselte föl maga körül a világot." S hogy egyik idősebb pályatársa, Szász Imre jellemezte, írói világa ezért emlékeztetett egy "működőképes, mert öntörvényű bolondokházára", mert a valódi világ "ormalitásában" rejlő abszurditására mutatott így rá az önmagukat elégető lelkek könyörtelen és részvétteljes írói diagnózisával. Utolsó éveiben az irodalom hivatásos és minden új divatra érzékenyen figyelő augurjai közül jó néhányan megfeledkezni látszottak erről a nagyszerű íróról, pedig nem Császár István "ment ki a divatból - ahogy halálakor fiatalabb írótársa, Temesi Ferenc leszögezte -, hanem a divat ment ki belőle. Mindig is utálat a divatot, leginkább az irodalomban. A mélység, ahonnan jött, tartotta a magasban."

Mutass kevesebbet