Csontórák

Néhány éve a Felhőatlasz azonnal kedvencem lett, köszönhetően elsősorban a sodró erejű történetmesélésnek, és annak az utánozhatatlan stílusbravúrnak, mely során az alkotó, David Mitchell gyakorlatilag szinte az összes jelentősebb irodalmi zsánert (naplóregény, krimi, sci-fi, posztapokaliptikus kalandregény stb.) felidézte, mégpedig úgy, hogy egyik szálon sem ingott meg egyetlen pillanatra sem. Az élvezeti értéken még az erősen didaktikusnak tűnő, ám így is roppant helyén lévő regényzárlat sem rontott, hiszen a brit író olyan értékeket közvetített vele, melyek minden ember számára fontosak lehetnek. Mondanom sem kell, hogy mennyire vártam azt, hogy valamelyik kiadó egy újabb Mitchell-regénnyel rukkoljon elő, és szerencsére erre nem is kellett olyan sokat várni, mert az Európa idén megjelentette az eredetileg 2014-ben kiadott, többszörösen díjnyertes Csontórákat. A regényt befejezve pedig azt kell mondanom, hogy Mitchell ambíciói mit sem változtak az eltelt idő alatt. Ismét egy téglányi méretű, hatszáz oldalas, több idősíkon futó és rendkívül összetett nagyregénnyel van dolgunk, melyben újra a történetek dominálnak, meg persze az az elsőre nehezen megragadható misztikus szál, ami az egészet összetartja, bár ezúttal nincs olyan műfaji sokszínűség, mint ami a nagy elődöt jellemezte. De kezdjük inkább az elején. Az első fejezetben 1984-ben járunk, mikor is az őrülten szerelmes brit tinédzser, Holly Skyes egy családi veszekedés után úgy dönt, hogy világgá megy (ha nem is örökre, de azért néhány napra mindenképpen). Nagyjából az első száz oldalon ezt a pár napot követhetjük nyomon, és az egész olyan, mintha egy nagyon jól eltalált Young Adult sztori lenne. Elég könnyed ahhoz, hogy élvezze az ember, de nem megy igazán mélyre, mégis bemutatja ennek a lázadó korszaknak az árnyoldalait, meg persze ennek a tizenöt éves lánynak az érzelmeit – van itt humor, dráma, kacagás egyaránt, hogy a végén aztán egy nem várt fordulattal minden a feje tetejére álljon. Talán ez az első fejezet a nagyregény legjobban sikerült és legélvezetesebb része. A következő egységben egy huszonéves, opportunista, törtető szépfiú lesz a főszereplő, aki napjait többnyire színleléssel és mások becsapásával tölti, és aki a pénzes barátaival együtt egy svájci vakációra megy, hogy ott szembe találja magát pár rosszfiúval, na meg a klasszikus kérdéssel: mi a fontosabb, a pénz vagy a szerelem? A harmadik részben háborúfüggő haditudósító próbálja túlélni élete egyik legveszedelmesebb küldetését, azt, hogyan vészeljen át veszekedések nélkül egy olyan esküvőt, amire semmi kedve elmenni… A negyedik fejezet egy enyhén kiégett és roppant cinikus író küszködéseit írja le abban a zárt, szinte légüres térben, amiben a sztárírók mozognak, könyvfesztiválról könyvfesztiválra röpködve a kontinensek között, majd az utolsó két rész végül fellebbenti a fátylat arról a misztikus vonulatról, amely összekapcsolja az egyes részeket, és így megértjük az összes okát annak, hogy mi miért történt úgy, ahogy. És a tétek persze egyre nőnek… Véleményem szerint ezzel a misztikus szállal van a legtöbb (vagy inkább egyedüli komolyabb) probléma, ezt éreztem a legkidolgozatlanabbnak, legesetlenebbnek és a leginkább ponyvaízűnek minden monumentalitása ellenére (vagy éppen emiatt). Bár azt mondom, hogy David Mitchell nem tudta azt a szintet hozni, mint amit a Felhőatlaszban, de megint annyi emlékezetes szereplőt, történetszálat és utalást helyezett el ebben a nagyregényben, és annyi drámát, humort és fordulatot, ami garantáltan fogja szórakoztatni az arra fogékony nagyérdeműt. Én már csak abban bízom, hogy az Európa nem áll le, és nem kell megint éveket várni a brit alkotó következő könyvére…