Felhőatlasz

Ez a könyv a történetmesélésről szól. Arról, ahogy az ugyanazon magból sarjadó történetek mennyire mássá terebélyesednek, ahogy idomulnak a befogadó közeg igényeihez. Minél többet tépelődtem rajta, egyre inkább erősödött a meggyőződésem, hogy a könyvben nem a szereplők reinkarnálódnak – ahogy a filmváltozat sugallja –, hanem maga a történet ölt újabb és újabb alakot, és így igyekszik eljutni a katarzis – a mesék nirvánája – magasságába. A hat, kisregény méretű írás mindegyike olyan jellegzetes műfajt választott, amelyre az adott történet jelenkorában népszerű volt, ennek megfelelően nem az egyediségükkel, vagy eredetiségükkel fognak meg, bármennyire is zseniálisak és lenyűgözőek olvasmányélményként – hisz' igazából mindegyikre elmondható, hogy valahonnan ismerősek a fordulatai –, hanem azzal, ahogy ezeket összefűzi az író, s ahogy ezeken keresztül számtalan dologra hívja fel a figyelmet. A stílus változásán keresztül szomorúan lehet konstatálni, hogy hiába ez a kiirthatatlan éhség, ha az emberek nem csupán éhesek, de mohók és lusták is egyben, mert ezek miatt egyre inkább a befogadó számára a lehető legkevesebb erőfeszítéssel járó irányba mozdul el a közízlés és hanyatlik a közvetítő közeg, a nyelv is. Így jutunk el a XIX. századi választékos nyelvezetű, személyes hangvételű naplóregénytől, a ’30-as évekbeli levélfüzéren, majd a tipikus ’70-es évekbeli politikai ponyva thrilleren át, Timothy Cavendish napjainkban játszódó parodisztikus kálváriájáig, amely valójában már nem is valódi írásmű, hanem egy amolyan Guy Ritchie-féle film forgatókönyvének adaptációja. Meglehet, elfogult vagyok, de számomra az ezt követő két SF történet különösen kedves volt. Az öntudatra ébredő klóntermék Szonmi-451* és az ő disztopikus cyberpunk korpokráciája embertelen és könyörtelen társadalom, mégis logikusan következménye annak a folyamatnak, amely a világban már ma is zajlik. Ha ez a sztori szál a figyelmeztetés, hogy mivé válunk szép lassanként, akkor Zakri ezt követő poszt-apokaliptikus története annak a summázata, hogy mit vesztünk el egy csapásra, ha összeomlik a civilizáció. Bármilyen rettenetes is ez a világ, mégis úgy tűnt, hogy még ez az új, barbárságba süllyedt közösség is emberibb, mint az a fogyasztást és növekedést hajszoló civilizáció, amely felé most menetelünk. Hisz’ itt legalább még mesélnek az emberek. Úgy, mint valaha. A tűz köré gyűlve. Talán ideje lenne, ha mi is elkezdenénk mesélni. Talán ennyi az egész, amit azért tehetünk, hogy a világ mégse omoljon össze… Mert ahogy mondtam, ez a könyv a történetmesélésről szól. * Nyilvánvaló hivatkozási pont Bradbury Fahrenheit 451 c. kisregényére, amelyben – milyen meglepő – könyveket égetnek és a kultúra, mint olyan megvetendő dologgá válik. Egyébiránt számtalan ehhez hasonló, ennél jóval finomabb utalás van a könyvben, amelynek valószínűleg a tizedrészét sem dekódoltam.

Egy csodálatos könyv, amely több olvasásra válik csak igazán érthetővé.