Esszék II.

"Ostoba kedélyre vallana, ha ezen az órán, amikor kész vagyok búcsút mondani az emberekkel való érintkezésnek, újabb ajánlkozással mutogatnám előttük magamat; semmi hasznom azokból a javakból, amelyeket nem használhattam fel életem céljaira. Bármilyen legyek, másutt, nem papíron szeretnék olyan lenni. Mesterségem és iparkodásom arra szolgált, hogy a magam szemében tegyen értékessé magam; tanulmányaim arra, hogy cselekedni, nem pedig írni tanítsanak. Minden erőmet életem alakítására fordítottam. Íme a mesterségem és a művem. Kevésbé vagyok könyvcsináló, mint bármi más. Képességekre azért vágytam, hogy jelenbeli és valódi kellemességet szerezzenek nekem, és nem azért, hogy örököseim számára halmozzam fel és tartogassam őket. Aki ér valamit, az erkölcsével és mindennapi beszédével tanúsítsa, a szerelem vagy a viszályok fordulataiban, játék közben, az ágyban, az asztalnál, ügyei vitelében, háza vezetésében. Akik hitvány nadrágban írnak jó könyveket, ha rám hallgaznának, előbb megcsináltatnák a nadrágjukat. Kérdezzen meg egy spártait, szerezne-e inkább jó szónok lenni, mint jó katona; és ne engem, hogy jó szakács akarok-e lenni, amikor nincs aki főzzön számomra. Istenem! Mennyire gyűlölnék egy afféle ajánlást, hogy ügyesen írok, miközben egyébként semmirevaló és ostoba ember volnék! Még mindig inkább szeretnék itt-ott ostobának bizonyulni, mint ilyen rosszul megválasztani, mire használjam képességeimet. Olyannyira távol áll tőlem, hogy efféle ostobaságoktól várjak új dicsőséget, hogy úgy gondolom, már azzal is jól járok, ha nem veszítem el miattuk, amit eddig megszereztem. Mert azon túl, hogy ez a halott és néma festmény megfoszt természetes mivoltomtól, nem is legjobb állapotomra utal, hanem, igen messze esvén előbbeni erőmtől és vígságomtól, a fonnyadtra és avasra hajaz. A kancsó fenekénél tartok, a vég és a seprő ízét érzem."

Mutass kevesebbet