Idegen költők

Kosztolányi ​Dezső írja a műfordításról: „A fordítás mindig ferdítés is. Ha az értelmet híven, szóról szóra tolmácsoljuk egy másik nyelven, akkor szükségképp megváltozik a szavak alakja s ezzel együtt a mondat hangulati velejárója is. Ha csak a hangzást utánozzuk, a mondat muzsikáját, a betűk színét, akkor ennek a gondolat adja meg az árát. E két nehézség között tétováz az, aki idegen verset akar átültetni. Valahogy módot kell találnia, hogy mind a két követelménynek, az értelminek és zeneinek is eleget tegyen. Minden fordítás csak egyezmény, kompromisszum Eszmény és Valóság között, megalkuvások sorozata, a föladat legügyesebb megoldása – ha úgy tetszik, elmés csalás… A műfordítás alkotás és nem másolás. A művész azzal a verssel, melyet a nyelvén új formába önt, olyan kapcsolatban van, mint az életével, melynek rezzenéseit tulajdon verseiben rögzíti meg. Élmény számára egy idegen költő verse. Lélekkel, a saját lelkével kell átitatni, különben nem kel életre. Ennek az a következménye, hogy mindig rajta hagyja egyéniségét. Ha ezt eltünteti, akkor megbénítja a verset, megöli az ütemet. Az igazi műfordítás nem is úgy viszonylik az eredetihez, mint a festmény ahhoz a tárgyhoz, melyet ábrázol: a festmény hűbb, becsületesebb, igazabb, mint a fotográfia.” Kosztolányi esztétikai nézeteivel, sőt műfordítói gyakorlatának némely vonásával is lehet vitatkozni – sokan meg is tették, egyesek elméletben, mások műfordításait elemezve vagy a verseket újrafordítva. Az azonban nem kétséges, hogy századunk magyar műfordítási irodalmának kiemelkedő alakja, immár klasszikus. Műfordításainak válogatása legutóbb nyolc évvel ezelőtt jelent meg. Azóta – különféle elfeledett kiadványokban s a hírlapi hagyatékban – újabb versfordításai bukkantak fel. Ez a kiadvány sem törekszik teljességre, de hetvenhét verssel bővítette az anyagot, köztük nem egy remekművel. A Szépirodalmi Könyvkiadó bibliapapíron jelenteti meg Kosztolányi Dezső műfordításainak mindeddig legteljesebb gyűjteményét.

Mutass kevesebbet