Időrendben

Fejlett prózai kézügyességgel rendelkező alkalmi drámaíró vagyok. Úgy félek a színpadtól, mint a tűztől. Van is rá okom. A prózaírót nem fenyegeti az áramütés veszélye. Ő már írás közben közvetlen kapcsolatba kerül olvasójával, mert tudja, hogy négyszemközt, egy szoba sarkában lesz meghitt találkozásuk. A sikertől nem száll fejébe a gőz, bukásának is legföljebb annyi a kockázata, hogy olvasója elásítja magát, a könyvet leteszi, majd elfelejti. D e láttam én már drámaíró barátaimat darabjuk bemutatóján révült arccal, boldogságukban verejtékezve, a színésszel együtt mormolnia szöveget, mintha nem is saját szavaikat, hanem égi kinyilatkoztatást hallanának... Lehet, hogy ők meg engem láttak így, megmámorosodva, józan ítélőképességemtől megfosztva, poklokra taszíttatni, vagy mennybe szállni. De ha ekkora a tét, minek a kockázatot vállalni? Mert a színpadon az írott szó megszólal, s ezzel a hatása meghatványozódik. A helyzet, melyet a szavak leírnak, látvánnyá válik, amitől megsokszorozódik a szuggesztivitása. A szó tehát új erőre kap, ami nagyon ráfér, hiszen - sokszor elemzett okokból - napról napra csökken a hitele s az átütő ereje. Egyre kevesebben hiszik, hogy minden igazság és reálisan létező a régi módon ma is közölhető. a szavak a világ valósága helyett mindinkább csak szavakat tükröznek: "Szavakat mondunk el szavakról.2 És aki nem nyugszik bele abba, hogy nyelvünk, nyelvünkkel kultúránk s vele létünk tovább devalválódjék, megpróbál új utakon elindulni, új hangsúlyokat keresni, új helyzeteket teremteni, és kész belekapaszkodni bármibe, ami újjászüli a szó varázsát és teremtőerejét. E kötet öt drámája nagy időközökben íródott, jeléül annak, hogy eleinte én is, a szavak hatalmában bízva, a hagyományok után indultam el, és nem vállaltam többet a siker vagy bukás hagyományos kockázatánál. És csak amikor a magam kárán tanultam meg a "szókincs" elerőtlenedését s az ábrázolható világ összeszűkülésével a kitaposott utak járhatatlanságát, akkor kezdtem - előbb prózában - új összefüggéseket keresni, abban a föltevésben, hogy bennük a szavak újra fölszikráznak, s talán át tudnak ütni a valóságot burkoló szigetelőgyűrűn. A próza után a drámának, e magasfeszültségű és legnagyobb ütésveszélyű műfajnak sose mertem önszántamból nekivágni. Barátaim - Kazimir Károly és Gyurkó László - és a feleségem, aki - szerencsémre, dramaturg, töltöttek fel annyi bátorsággal, hogy színpadra is fölmerészkedjem.

Mutass kevesebbet