Ikebana

Amikor elhatároztuk férjemmel, hogy Magyarországra jövünk tanulni és dolgozni, először a magyar történelem legjelentősebb fejezeteit kezdtük tanulmányozni, mert ebből ismerhettük meg legjobban e nép nemzeti szokásait, tulajdonságait, érzés- és gondolatvilágát. Örömmel fedeztem fel, hogy Magyarországon is, akárcsak Japánban, ősidők óta sajátos jelentése van a virágoknak, fáknak, cserjéknek. Olvastam, hogy a szerelem színe égőpiros, tehát egy szál szegfű vagy rózsa többet árul el színével annak, aki azt kapja, mint egy levélbeli vallomás; hogy a legények házasodási hajlamát a kalapjuk mellé tűzött rozmaring jelentette, a fehér liliom a tisztaság, szűziesség jelképe, és felsorolhatnék még sok példát. Ezeknek mind megtalálhatók a japán megfelelői is. A magyar népdalok (amelyekkel zenetudós férjem ismertetett meg) a virágnyelv egész kötetét hordozzák. Éppen ezért biztosan megértésre találnak gondolataim az ikebana-művészetről. Az ikebana számomra hivatás. Egy-egy ikebanába foglalt virág friss jelentése ismét ráébreszti a mai embert arra, hogy együtt él a földön ember, állat, növény, és az együttélésnek mindig megvolt, ma is megvan az új tartalma. Nálunk Japánban ez nem mai felismerés, hanem hagyomány. Napjaink ugyanolyan foglaltak, kötöttek, mint bárhol a világon, de mégis áldozunk perceinkből és elhelyezzük a virágot, a növényt, az ágat a vázába, s csöndben eltűnödünk megtalált jelentésén. A természettudományok és a civilizáció rohamos fejlődése következtében a huszadik század embere hajlamos arra, hogy szem elől tévessze a természet és ember szoros kapcsolatát. Az ikebana-művészet lényege pedig éppen az, hogy ezt a kapcsolatot naponta újjáélessze. Az ikebana az ember és a természet együttélésének jelképe. Az ember egyéniségén és képzeletén átszűrt kompozíció a saját önálló életét éli újra, vagyis az ember és a természet összhangjának tükre. Az ikebana-művészetben tehát mind az alkotó, mind pedig a néző részese lehet egy önálló világ hatásainak.

Mutass kevesebbet