Jaj

Mi ​volna – írta Vámos Miklós a regényt elindító fikcióról –, ha befutna egy vonat a Nyugati pályaudvara, a szerelvény marhavagonokból állna, s lekászálódnának róla mindazok a rokonaim, akiket sohasem ismerhettem, mert különféle haláltáborokban végezték?! Mi vona továbbá, ha így nyert népes családommal – aj,mindig erre vágytam – együtt élhetnék; ha volnának unokatestvéreim, nagynénikéim, s a többi hozzátartozóim, annak rendje szerint?! Hogyan illeszkednének (?) be életünkbe és hogy illeszteném be őket az én életembe?!" – Vámos Miklós abban az életkorban jeleníti meg a negyven éve halott nagyszülőket, nagynéniket és nagybácsikat és a többi rokont, amelyben elérte őket a halál. Gyönyörű, csábos, éretten asszonyos nagynénik, életerős, mindazonáltal fontoskodóan nagyképű nagybácsik népesítik be rövidesen a lakást. Mondani se kell; sok baj van velük, elvégre köztudomású, hogy a család sok bajjal jár – feltéve, ha van! Ha van, úgy, ahogyan az természetes, egészséges és normális. De a második világháború óta semmi sem maradt egészen az. A kötet második fele a Világszezon című tragikomédia, rokon szemléletű a kisregénnyel. A Szegedi Nemzeti Színház mutatta be 1986-ban, nagy sikerrel. Egy tengerparti strandon vagyunk, mi, a világ különféle tájairól érkezett férfiak, nők, gyermekek, kutyák és papagájok. Nem értjük egymás nyelvét, szenvedünk e zsúfoltságtól, az olajszennyezett tengertől, a savas esőtől és a hadgyakorlatoktól – de azért igyekszünk jól érezni magunkat. A szerző biztosít bennünket baljós jövőnk felől, arra az esetre is, ha netán a harmadik világháború mégsem következnék be. Innét nézve már (még) az átlagos és szegényes turizmus kínjai is gyöngéd aggódást váltanak ki belőlünk, elvégre csak az szenvedhet a strandon, aki él.

Mutass kevesebbet