Zenga zének

1955-56-ban egy túlérzékeny, koravén kisfiú olyan családban él, ahol a nagyapa magánkisiparos, régebben magánvállalkozó; az apa néhány éve Rajk László beosztottjaként dolgozott, a per óta betanított munkás - marós -; a család egyik barátja pedig a "belügyben" szolgál. A kisfiút az asszonyok hittanra járatják, amit természetesen titkolnia kéne, de hát nem látja világosan, ki előtt és miért, ráadásul az agyában hamarosan összeolvadnak a katolikus imádságok és parancsolatok szövegei az óvodában elsajátított versekkel. Sztálin és Krisztus alakja egyforma hitellel magasodik fölé, mindketten reménykedő bizalmat és zavart szorongást ébresztenek benne. Lassanként megszületnek a kérdések. Miért katolikus hittant tanítanak neki, amikor zsidó vallásban született? Miért oly tehetetlen az Isten, ha mindenható? A szorongó, végképp elbizonytalanodott kisfiú szeme előtt lejátszódik 1956 ősze, szemtanúja a Sztálin szobor ledöntésének, látja a fegyvereseket és a család pánikját, a családtagok szembefordulását, apja meghasonlottságát. Mindezt látja ugyan Öcsi, az ő szeme a távcső lencséje, amit a most harminchárom éves író gyermekkora világára szegez, de a regényben nem redukálódnak a kérdések és az ellentétek egy gyermek felfogóképességére. Árnyalt, tagolt világot mutat a távcső, olyan érzékenységgel, amit a múltkutató író szenvedélyes érdekeltsége magyaráz. Ugyanis a múlt számára nemcsak történelem, hanem saját és nemzedéke eszmélésének története, ezt követi nyomon a lélekrajz eszközeivel.

Mutass kevesebbet