Judit

Nagymamám szerette nagyon. Anno csitriként én is olvastam, és most valahogy előkerült… Az az igazság, hogy én szeretem a békebeli lányregényeket. Erre most jöttem rá, hogy már legalább harminc éve nem olvasok ilyeneket, és hogy mennyire hiányzott, és jólesik… A Judit nem a legkiválóbb, de messze hozza a mai ifjúsági szintet. A történet is rendben van, én nem csodálkozom a komolyságán. 16 évesen simán lehet, főleg abban a korban, ahol minél hamarabb felnőni igyekeztek a gyerekek (a lányokat ilyen korban meg már férjhez adták), nem úgy, mint manapság, ahol még a felnőttek is inkább gyerekek szeretnének maradni, ahelyett, hogy felnőttként viselkednének.

Picit beleolvastam ebbe a könyvbe, és felkeltette az érdeklődésemet. Ez a történet egy olyan kamaszlányról szól, aki más, mint a korabeliek. Korához képest elég komoly és zárkózott kislány, akit a környezete még soha nem látott sem sírni, sem nevetni. Nagyon tetszett a következő idézet is: "Jaj annak, aki sírni nem tud… Jaj, akinek kellene és nem bír. Az el nem hullajtott könny kínosabb a vigasztalanságnál. Fojtogatja a torkot, égeti a szemet, ránehezedik a szívre, a kedélyre, s a fájdalom, a szomorúság, a bánat ezerszer kínosabb, nehezebb lesz tőle. Ahelyett, hogy megszabadulna tőle az ember, még mélyebbre ássa bele magát a lelkébe. De ezt nem tudják azok, akik felületesen gondolkoznak."