Kaffka Margit regényei

Kaffka ​Margit nemcsak egy korszaknak, de a teljes magyar irodalomnak egyik legvonzóbb, legérdekesebb alakja, s egyben legtehetségesebb asszonyírója. Noha szinte valamennyi művében a nőkérdést – ezt az írói indulásával szinte egyidőben jelentkező, szenvedélyeket kiváltó, összetett társadalmi problémát – állítja fókuszba, hűvös józansága, okos, koncepciózus megfigyelései, életszeretete és szenvedélyes igazságkeresése mind regényeiben, mind pedig novelláiban a társadalom egészére adnak kitekintést, és éppen ezáltal tud alakjainak sűrű társadalmi közeget teremteni. „A társadalom bírálója sokkal több törvényszerűséget vonhat le belőle, mint magából az életből” – állapítja meg Móricz Zsigmond a Színek és évek megjelenésekor, Schöpflin Aladár pedig sok más társával együtt „a legnagyobbszabású magyar regények” közé sorolta. Az első három regény, a Színek és évek, Mária évei és az Állomások a kor három jellegzetes nőtípusán keresztül szinte trilógiaszerűen ad egységes képet. A másik három kisebb terjedelmű mű – a Lírai jegyzetek egy évről önvallomásos munkája, a Két nyár, amelyben már a munkásnő típusát üdvözölhetjük, a Hangyaboly, amely egy zárda belső életét bemutatva, voltaképpen a klerikális nevelés vádbeszéde – noha önálló cselekménnyel, mondanivalóval terhes, voltaképpen mégis a három nagy műben megfogalmazandó főkérdés árnyaltabb képéhez segít hozzá. Minden munkájában „a megbízható emlék hitelét érezzük” – mondja Radnóti Miklós kitűnő monográfiájában, s ez a hitelesség máig hatóan eleven varázsú. Jellegzetes vonása, amely megkülönbözteti nagy kortársaitól, talán abban a kisrealizmusban rejlik, ahogy hőseinek napi életét ábrázolja, s a napi apróságok visszahatását, determináló erejét láttatni tudja a sorok egészében. „Magyar íróink közül nem tudok egyet sem, akinek szavaiban annyi apró valóság gurulna, nyüzsögne, mit Kaffkáéban” – írja róla Balázs Béla finom megfigyelésekkel teli tanulmányában.

Mutass kevesebbet