Kenyér és vászon

"Úgy ​érzem magam, mintha kikötőben állnék, és egy hajót nézegetnék kitartóan, amelyik már felszedte a horgonyt, kibontja vitorláit, és nemsokára eltűnik a vízen, elbúvik az ég alá, bárányfelhők árnyékába. Ehhez a hajóhoz engem annyi emlék fűz. És ez a hajó most úgy megy el, hogy soha- soha többé nem fog visszatérni. Viszi a fedélzetén a rakományt: így éltünk Szatmárban. Ezekkel a szavakkal veszek búcsút a szülőfalumtól, a gyermekkoromtól, egy kiveszőfélben lévő életformától, egy soha többé vissza nem térő szokásvilágnak az emlékeitől, amelyeket ha olykor még őrizgetünk is, de egyre távolodunk tőlük." "… nem egyszeri olvasmány lesz ez a könyv, mint egy regény vagy útleírás. Lapozgatni kell, olvasgatni, ahogy hajdan mi forgattuk a kalendáriumot. Eltelt az év, mire az utolsó lapokra is sor került. Ez a könyv is- olvasmányként – kitarthat egy évig… Azt szeretném, ha az, aki elolvassa ezt a könyvet, úgy érezné, maga is részese lett annak az életnek, amit mi éltünk. Szeretném, ha a tollam alatt megelevenedne most minden! Nemcsak nekem – aki írok –, hanem az olvasónak is. A kapanyél, a bodzafa puskák, a szénaboglya illata, a poros utakon vánszorgó ökörszekerek sírdogáló zenéje, a rétek, a mezők mind, mind életre kell hogy keljenek. Hiába vittek az évek oly messzire mindent."

Mutass kevesebbet