Kényszerpályán

„… ​Ez az összefoglaló cím természetesen csak metafora, nem értékítélet. Azok a filozófusok, írók, akikről ezek a dolgozatok szólni kívánnak, önmagukat, egy fontos gondolatsort választva, életüket is ráhelyezték egy pályára, mondhatnám, sínrendszerre, melyről már nem tudnak letérni. Ez a döntés, de még inkább az, amire rájöttek, meghatározza tevékenységüket, egyéniségüket, felfedezéseik további rendjét, de kényszerképzeteiket is. Ettől az életre szóló választástól, saját gondolati vagy művészi szülöttük vállalásától lettek valamilyen értelemben jelentősek, meghatározó jelenségek. A kényszerpálya tehát nem a kényszerűségre, még kevésbé a korlátoltságra akar utalni. Inkább arra a goethei bölcsességre, hogy a nagyságot voltaképp az önkorlátozás képessége teremti. E pályák elemzésével ehhez csak annyit tennénk hozzá, hogy az önkorlátozás a jelentős egyéniségek esetében a választott élet visszasugárzó hatása, azé a tartalomé, melynek elkötelezték magukat, azé a röppályáé, melyről csak az egyéniség vagy a gondolati eredetiség feláldozása révén lehetne letérni…” Almási Miklós új tanulmánykötetében századunk néhány kiemelkedő gondolkodói és művészi teljesítményét elemzi, mindig a művek saját belső értékeire, az illető gondolkodó vagy művész értékeket védő vagy ál-értékeket leromboló saját világnézetén belüli küzdelmére koncentrál. (Adorno, Goldmann, Marcuse, Lukács, Lunacsarszkij, Steiner, valamint García Márquez, O'Neill, Beckett szerepel ebben a sorban.) A továbbiakban néhány esszé jellegzetes kortüneteket elemez, foglalkozik a felelősség kérdésével, a tényirodalommal, a „profi művész mítoszával”. Végezetül pedig az utolsó tíz év magyar irodalmának kiemelkedő alkotásai közül mutat be néhányat a szerző, Örkényről, Déryről rövid pályaképet, Csurka, Kertész Ákos egy-egy művéről elemzést olvashatunk. „… azt is be kell vallanom, hogy a kényszerpálya – a szabálytalanság fedőneve lett. Ami megint csak nem értékítélet. Alig több személyes vonzalomnál.”

Mutass kevesebbet