Kissé elmosódva

Amikor pár hete megnéztem a Capa in Color kiállítást (még bő egy hónapig tart egyébként), teljesen magával ragadott a jelenség, amit Robert Capának hívnak. A személyiség, amit (szó szerint) kitalált magának, amit közvetített magáról, a tehetsége, a fotói, az írásai, a karizmája, ami még ilyen közvetett módokon is simán érzékelhető volt. Nagy ötlet volt a szervezőktől a kiállítás végére olvasósarkot kialakítani a releváns kötetekkel, mert az győzött meg végleg arról, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom. Capa eredetileg írónak készült, és ez érződik is a könyvén. Lubickol az írásban, a történetek narrativizálásában, egy jó poén megfelelő helyen való leütésében. Nagyon élvezetes olvasmány, végig humoros és szemtelen, a megfelelő helyeken pedig hatásos. Az azért árnyalja a képet, hogy tulajdonképpen forgatókönyv alapnak készült, és érezhető is, hogy le vannak kerekítve, enyhén fiktivizálva vannak az események. Végignézve a kiállítást, felmerült a kérdés, hogy mi visz rá egy embert, hogy önszántából újra és újra visszamenjen a háborúba, és kockára tegye az életét? A könyv nem ad erre választ, vagy ha ad is, az talán szintén egy lekerekített, fiktivizált válasz. Az azért világossá vált, hogy Capa sokszor inkább csak sodródott az eseményekkel, és jó ösztönökkel (legalábbis addig, ameddig…) hozta meg közvetlen döntéseit, amiken sokszor nem látott túl. Nem tudom, mennyire hiteles látlelet ez a könyv a háborúról, mindenesetre nem rosszabb, mint egy jól megkomponált fénykép, amiről a mesteri fényképész pontosan tudja, milyen hatást fog kelteni. Az biztos, hogy ma reggel nyolckor én nem a héven ültem egy napfényes nyári reggelen, hanem egy hordó mögött bujkáltam a vízben Capával a normandiai partraszállás napján, miközben elesett katonák testei lebegtek körülöttünk. Na, az a rész van olyan erős, mint a legjobb fotói. Capa igazi tehetség és egyéniség volt, talán erre mondják, hogy ezerből egy.

Kevés kötetért adnék ki ennyit, de eez megérte az árát! (Igaz mikor én vettem még nem volt hábosúr infláció). A felét olvastam, majd hangoskönyként hallgattam, egymás után kétszer! Istenemre elgondolkodtam, hogy egy fél üveg Jack Daniels-el leülök az asztalhoz, veszek egy doboz cigit, előveszem a szekrényből a vén Contaxot, felrakom Tino Rossit és a füstön átmerengve meghallgatom még egyszer! Hatalmas volt! Azt pedig tegyük félre, hogy Robert Capa, meg haditudósító, etc … Én alapból csodálok mindenkit aki még a Huawei P20 előtt kezdett fotózni analóg módon. Legyen az Sumibácsi a hetedikről, vagy Robert Capa! Igen, Sumibácsi is nagy fotós volt, a 2+fél szoba lomosába hívott diát, nagyított papírképet, harcolt vadmacskával a Bükkben éjjel … ;)

Fantasztikus, magával ragadó.